Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
Mélységes álmából manókuncogásra ébredt, és döbbenten vette észre, hogy sugarai elhalványultak. Körülnézett, és látta, hogy csalafinta manógyermekek elvitték a fényét, és futottak vele, ahogy csak az apró lábuk bírta.
Szomorkodott a Nap, hiszen azt sem tudta, mihez kezdjen. A fénye nélkül nem tud életet teremteni! Pedig épp megálmodta, miként tudná fényessé és meleggé tenni az egész Földet. Sétált a hatalmas pusztaságban, amikor honnét-honnét nem, eléje ugrott egy macska.
– Miau! Te csak Nap lehetsz! Érzem a melegséged, s ez a csodás fény! Miért szomorkodsz?
– Igen, igazad van, én a Nap vagyok, de a fényem, amint látod, kedves cirmos, alig pislákol. Tudod, éppen azt terveztem, hogy mindenkinek adok belőle, de a huncut manósarjak elvitték magukkal. Mit tehetnék, mihez is kezdjek? Haza sem tudok menni.
– Ne búsulj, segítek rajtad! Tudom jól, merre laknak a manók. Jóravaló népség, de a gyermekeik nagyon elevenek. A minap elcsenték a tigris csíkjait. Jaj, pedig micsoda csíkok voltak! A zebrának adták. Megpróbálták az oroszlán sörényét elcserélni az elefánt ormányára! Borzalom! Szerencsére előbb-utóbb minden visszakerül a helyére, amit elcsennek. Nem tehetnek róla, ilyen a természetük.
– Kedves cica, köszönöm neked! Hogyan hálálhatnám meg a jóságodat?
– Miau, hát, volna itt valami. Nagyon szeretném, ha a melegeddel megsimogatnál! Dorombolok is, ha szeretnéd!
Sétált hát együtt a Nap és Miau, a macska. Amerre elhaladtak, nőni kezdtek a mezei virágok. Kék, piros, sárga, mindenféle színben pompázott a Föld a Nap lába nyomán. Miau nem győzte csodálni. Hozzájuk bújt, dörgölődzött, s halkan dorombolni kezdett. Ez nagyon tetszett a Napnak. Arra gondolt, hogyan tudná ezt a játékos, kedves bundást megajándékozni valami különlegessel.
Komor sziklák és hatalmas homokbuckák között haladva végül eljutottak a manók birodalmába. A manók békés, vidám, apró teremtmények. Nagyon meglepődtek, hogy maga a Nap jött el hozzájuk. Mindenki kedvelte őt, hiszen melegsége, szeretete és életet teremtő ereje bárki előtt ismert volt. A legszebb manómeséket is róla mesélték.
Miau és a Nap egyből a manókirályhoz siettek. Manókirály két centivel magasabb volt minden manónál, majdnem akkora, mint egy tündér. A Nap halványodó fényével és Miau a határozott, kedves bundás együtt léptek be a manók meglepően nagy palotájába. Manóleányok futottak eléjük mézzel és tejjel kínálva a vendégeket. Miau nagyokat nyalintott a tejből, és Nap fénye is erősödött egy keveset a friss méz ízétől. Ekkor megérkezett Manókirály.
– Mi járatban itt mifelénk, kedves jó Nap? – de Nap helyett Miau válaszolt, bajuszát megnyalva a friss tej után.
– Miau vagyok. A Nap teljesen gyenge, manógyermekek csenték el a fényét. Nézd, milyen sápadt szegény, és egyre gyengül. Kérlek, Manókirály, add vissza a fényét a Napnak!
– Biztosan ők voltak? Lehettek boszik vagy tündérek, esetleg koboldok.
– Ők voltak! Láttam őket elszaladni a fényemmel, amikor felébredtem. Sajnos nem bírtam utolérni őket! – válaszolt a Nap egyre halkuló hangon.
– Ó, hát ez nagy baj! Bocsáss meg, kérlek! A mi gyermekeink már csak ilyenek. Nem tehetnek róla, majd kinövik. De ameddig ilyen fiatalok, mindent elcsennek. A szarvas agancsát, a kacsa csőrét, sőt, az orrszarvú szarvát egy bogárnak adták a minap. Jaj nekem, remélem a fényedet még nem adták oda senkinek!
Amire a király befejezte a mondatot, Nap elaludt, és nagy sötétség telepedett a királyságra. A király és Miau szentjánosbogarak fényénél indult felkeresni a királyság gyermekeit. Hamarosan rá is találtak a csapatra, akik megpróbálták elrejteni a fényt. Nem tudták, hogy a fényt nem lehet elrejteni! Még a sötétségnek sem sikerül, mert ahol megjelenik, onnét elillan még a homály is.
A Manókirály megdorgálta a virgonc csemetéket, összehúzta bozontos szemöldökét, majd átadta a fényt Miaunak. Rögtön az alvó Naphoz siettek. Manókirály olyan gyorsan szedte apró lábait, hogy szinte gurult végig az úton a macska mellett. Nap a palota hűs kövén aludt, a szentjánosbogarak körülvették, és fényükkel tartották életben. Miau visszaadta a fényt a Napnak. A Nap abban a szempillantásban felébredt, és hatalmas fénnyel kezdett ragyogni. Beragyogta a palotát, majd az utcát, végül az egész manóvilágot. Annyira boldog volt, hogy a fénye erősebb lett, mint valaha. A sugarak apró Napgyermekké váltak, akik végül beragyogták az egész Földet. Tapsoltak, ugrándoztak, táncoltak, és simogatták Miaut, a macskát, aki úgy dorombolt, mint eddig soha.
Nap a szentjánosbogarakat örök fénnyel ajándékozta meg, a Manókirályt türelemmel, virgonc gyermekeit pedig a rejtőzködés áldásával. Hálás volt nekik, mert nélkülük soha nem ismerte volna meg Miaut, és soha nem keltek volna életre a gyermekei. Mielőtt hazatért volna a magas égbe, megígérte Miaunak, hogy mindig cirógatni fogja. Hagyott neki egy ajándékot. Miau és minden leszármazottja bundáján napszínű csíkokat visel majd, amíg a Nap melegíti a Földet. Mindenki emlékezni fog arra, hogy micsoda jóság áradt Miauból, akit ma már csak teknőctarka macskának neveznek. Minden teknőctarka macska leszármazottja Miaunak, akit a Nap maga simított meg, és simogatja azóta is, ő pedig cserébe dorombol, ahogy csak bír.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
