Sarnyai Benedek új, a KMTG gondozásában megjelent kötete Elfeledték magukat címmel nem egy gondterhelt vagy vészterhes időket jósló könyv. Úgy mutatja meg egy kis közösségnek, a falunak az egyszerűségét, a közösségre jellemző szabályszerűségek természetét és a közösségi élmények hiányából eredő, korunkra jellemző elvágyódást a jelenből, hogy nem válik didaktikussá, vészjóslóvá. Az alaptörténet és a motívumrendszer az abszurd művek irányába viszi a szöveget, legfőbb játéka szerint jól megtartja az abszurd és reális közötti egyensúlyt, ezért olvasás közben könnyen azonosulunk a belső világával. Ugyan a műnek vannak mélyebb elemzéseket generáló részei is, például az idő természetéről folytatott párbeszédek, alapvetően mégsem ez adja meg a fő karakterét, inkább annak vizsgálata, hogy miként lehetséges hagyományos eszköztárral, mégis a posztmodern utáni korszakban regényt írni.
A próbálkozás olyannyira jól sikerül, hogy minden klasszikus prózán edződött olvasónak izgalmas lehet Sarnyai Benedek új kötete. Az Elfeledték magukat több szempontból megtartja azokat a tartalmi-formai kereteket, melyek révén egésszé szerveződik egy szöveg, ezért joggal gondolhatjuk úgy, hogy hagyományosan építkező történetet olvasunk, főszereplővel, narratív szállal, motívumkészlettel. A realista stílus azonban, mint tudjuk, nem a valóságról szól, ezt az irodalmi ismeretet Sarnyai Benedek szövege főként a motívumkészletével bizonyítja, ugyanakkor úgynevezett mondanivalója sincs a műnek hagyományos értelemben. A szöveg kiépíti tehát a lineáris olvasáshoz kapcsolódó alapfeltételek keretrendszerét, majd fokozatosan bizonytalanítja el az olvasót, játékosan, könnyedén.
Ugyanezek a szereplők Románia határánál élnek, nem tudják biztosan, hogy létezik-e egyáltalán az ország, akkor meg minek félni tőle: „Itt éltünk a határon – szögezte sztoikusan Hunya tisztelendő. – Ezzel volt, aki jól megvolt, volt, aki nem.” A narrátor a szereplőket és a történetet egyaránt kiveszi az időből, a szöveg központi helye, Ernyicse olyan idilli helyként, faluként jelenik meg, ahol „az idő nem érdekelt senkit”, a lakosok mindaddig nem számolták az éveket, míg a polgármester-választásra sor nem került.
Az új polgármester új időket hoz a település életébe, már hozzá igazítják az órákat, tehát érzékelik most már az idő múlását, ennek a változásnak azonban szintén nincs különösebb jelentősége. Tétlenül nézik, ahogyan Kapory Oszkár átveszi a hatalmat, és nincs is semmi nyomasztó ebben a változásban, azaz nem fogalmaznak meg mélyebb elgondolásokat a régi, szeretett polgármester leváltása után, inkább emlékképeket elevenítenek fel. Az elhangzó eredettörténetek rávilágítanak arra, hogyan került egy-egy lakos Ernyicsére; a szóbeszédek, a pletykálkodás, az oral history módszerei mind alkalmasak arra, hogy felelevenítsék az alakját és összehasonlítsák az új polgármesterével, hogy rámutassanak, valójában mit hiányolnak belőle. A korábbi polgármester, Csáford János biztos pont volt a falunak, gyakran az énekszavára aludtak el, mert énekelt Jancsi bácsi a munkából hazafelé menet.
De miért lehet érdekes ez a történet az olvasónak? Sarnyai Benedek művének egyik legfőbb erénye, hogy nagyon jól érzi az arányokat, jól bánik a prózával, a történetmesélés folyamát nem terheli meg fölösleges kitérőkkel, képekkel, narrációs eszközökkel. Nem akar többet mondani, mint ami szükséges, a műnek kifejezetten javára válik ez a mértéktartás. A falu közösségére jellemző közöny is nagyon árnyalt, szinte észre sem vehető. Ernyicse (amit nagyrészt kikerült a történelem) belső világa a „ki ismer kit” viszonyrendszerében jelenik meg, ez abban is jól látható, hogy itt előbb felejtkeznek el magukról az emberek, mint mások dolgairól. A lineáris idővezetésben számos irreális elem jelenik meg, ezek szinte észrevétlenül vonulnak át a történet valóságába. Csáford magasságát például három és fél méterre becsülik, a falu pedig szúnyogkereskedelemből tartja fenn magát; a szöveg számos egyéb nem természetes narrációra utaló jegyet felvonultat. Boszorkányságot emlegetnek, az egyik szereplő, Garz süketnéma, és visszaköszön például a Bodor Ádám művekből ismert ikrek motívum: „Hogy a két Vajdai fiú közül melyik melyik, nemigen lehetett eldönteni, de ahogy az apjuk mondta: »Az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik«.”
Ilyen furcsa jelenségekkel gyakran találkozhatunk olvasás közben. Míg a lakosok a polgármestercserével vannak elfoglalva, Ernyicsén eltűnik a Hold, keresik a felelőst. A mű erénye, hogy nem kell nagy összefüggéseket gondolnunk ezek mögé a motívumok mögé. De a legszembetűnőbb érdekesség, hogy a lakók laposüvegből isszák a káposztalevet, ugyanakkor felértékelődik a káposztáshordó szerepe, a faluban mint kitüntetett tárgy jelenik meg. Talán van ebben egyfajta cinizmus is: filozófiai párhuzamok közül Diogenész életstílusa és a cinikusok filozófiája juthat eszünkbe róla.
Mindezekkel együtt az Elfeledték magukat című mű súlyos problémakört érint az elnéptelenedő falvakról, a lakók magányáról, aminek terhét Sarnyai Benedek a történetben számos nem természetes elemmel igyekszik könnyíteni. Így el is éri a célját, hogy olvasás közben, a szöveg hatására a kizökkent időben létezzünk.
Sarnyai Benedek: Elfeledték magukat (KMTG, 2023)
