

– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.
– Jó napot! Magukról írtak az újságban, ugye? Hoztam pár holmit a gyerekeknek. Az ember segítsen, ha tud, meg nekünk úgyis több van – csacsogja, közben fürkészve befelé tekinget.
– Tessék bejönni! – invitálom, s az előszobában megjelenik a három lurkóm is.
– Óh, ezekben az időkben három gyermek! – majd meglepetten körülnéz. – Milyen tisztaság van!
– A szegénység nem egyenlő a piszokkal – szólok halkan, erősen türtőztetve magam. – Kicsi és öreg a ház, de igyekszünk rendet tartani – közben látom nagyfiam villogó szemét.
– Persze, persze! Hát gyerekek, tessék, vigyétek, használjátok egészséggel! – és már szaporázza is a lépteit kifelé. Csapódik a luxusautó ajtaja, kerekek csikorgását hallani, és végre csend van. A fiam már a száját nyitja, de leintem, ne a kicsik előtt.
– Anya, mi van a dobozban? – kíváncsiskodik a legkisebbik.
– Nézzük meg, kicsim, jó? – nyitom a dobozt, kamaszom felhörren, és befordul a szobába.
– Mi ez a lapos izé?
– Videojátékok – csapom vissza a többi közé.
Erre már a középsőm is megszólal:
– Nekünk nincs is számítógépünk.
– Tudom, a néni viszont nem – becsukom a dobozt, beviszem a kamrába, és odarakom a többihez. Talán el kellene adnom, gondolkodom. Nem jó, akkor még letámadnának, hogy kihasználom a rendszert, pedig jól jönne egy kis pénz.
– Mami, éhes vagyok. Mit eszünk ma?
Nézem az éléskamra üres polcát. Rántott legókockát, vagy főtt Barbie-babát, abból van elég… Lassan a szarkazmusom is elhagy. Lenyelem a gombócot a torkomban. Talán találok egy befőttet, kevés grízt. Vízzel is jó lesz.
Hátulról a legidősebbem ölel át:
– Holnap elmegyek Bözsi nénihez fát vágni. Szokott valamit csúsztatni a zsebembe. Jó lesz, anya.
Jó hát. A gombóc megint felfelé indul a torkomban. Nézzük a sok dobozt, ahogy belepi a por. Köszönjük az adományokat…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
„Töröltelek – írta Lászlónak Szász Kornél. – Aki azzal a tetű, hazudozó, mocskolódó féreggel jópofizik, az csak ne köszöngessen nekem a templom előtt. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”
Átolvasta, és a „töröltelek” szó után tett két felkiáltójelet, majd némi töprengés után odaillesztett egy harmadikat is. Azután megnyomta a küldés gombot.