
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani. A hitem és meggyőződésem szerint megfontoltságomat vádló halogatásnak értékelni, rosszindulatúan közszemlére tenni sorsom, vagyis annak dúsan képzelt fonákját, biz nem tisztességes. A költő uraság beljebb tévedt a kelleténél, így sorsom rontá, midőn a papírt piszkítva felsóhajtá nemtelen vádjait.
Petrovics (Petőfi) Sándor alperes egy túlbuzgó, izgága ember, aki belekap a forradalomba, szerelembe, eszmékkel kergetőzik, s ezt nagy nyilvánosság előtt teszi, ám lelke rajta. De kérdem én, mi lett ebből a nagy kiáltozásból? Semmi jó, kérem.
Nemes ember vagyok, jegyző hivatalomban egy éltet tisztességesen abszolváltam, mindmáig meglehetősen szerény emberként falun élek, nekem ez sok, kérem! Vallom a visszafogottságot, az óvatosságot, meg hogy ne ítélkezz, hogy ne ítéltess, ha az ember kimond valamit, ahhoz tartsa meg magát. Nem haragszom Petőfire, végül bejött neki az élet, csillaga módosan ragyog, de nem irigylem, félreértés ne essék, még levelet is készültem írni neki, de aztán nem küldtem el felé, azt gondoltam, hogy ez még ráér, az ifjonti hév így is repítette eléggé, világszabadság, édes Istenem! Mint sziklába vert hullámok, aztán vérét költötte pusztán hívságból, ő dolga, nem akartam belefolyamodni dolgaiba. De amit rólam szókupeckedett, az akkor is skandalum, nem maradhat így!
Igen Tisztelt Bíróság, nagy gondolatok kérlelhetetlen őrzői! Az Önök figyelmes kegyelméből azt remélem, hogy a Pató név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, ahogy mondani szoktam, s amit fentebb nevezett használni, elbitorolni volt képes. Nem tudom, igen Tisztelt Bíróság, hogy magánérdekű sérelmem miképpen orvosolható, hogy tudna formát önteni, de ha pör, legyen hát az, mégsem járja, hogy maradjon világ csúfságára az az irka-firka rólam. Kérem, Tisztelt Bíróság, írásban nem cifráznám sérelmeim, legyenek szívesek szóbeli meghallgatásomat rendeljék el, az eddigi messze hallgatásom pedig érteni szíveskedjenek.
1998-ban és 2005-ben „a pápai csizmák” téma új köntösben jelent meg a Pápai Kristály c. lapban, két amatőr író tollából. Az egyik novellamesét Fritz István írta (Egy régi ősz, 1998. március 1.), a másikat P. Tófeji Valéria, aki többkötetes újságíró és az Amatőr Írószövetség tagja (A fél pár csizma, 2005. március 1.).
Az erdőgyaraki tanítótól származó Petőfi csizmái című szövegváltozat a Békés Megyei Népújságban látott napvilágot ifj. Bessenyei István békéscsabai tanuló gyűjtésében. Az eddig említett monda közül ebben a variánsban követhető nyomon a pápai csizmák történet tudatos újraalkotása, refolklorizációja.
A pápai csizmák történeti monda – mint szóbeli hagyomány – százhuszonhárom Petőfi-mondával együtt, 1957-ben látott napvilágot Dienes András A legendák Petőfije című könyvében. Ezzel a monda keletkezéstörténete harmadik fázisába lépett, ami egy tudatos „refolklorizációs” folyamatot indított el. Ennek eredményeként az alább olvasható A pápai csizmák című folklórszöveg újabb és újabb változatokban jelenik meg a magyar nyelvterület különböző részein.
Az eddigiekben bemutatott eredeti francia anekdotával és magyar változataival véget ért a „pápai csizmák” topik keletkezéstörténetének első szakasza. A Jókai-féle változattal kezdetét veszi a keletkezéstörténet második szakasza, amelyben a cselekmény helye Pápa városa, a csaló egy „a szegény furfangos pápai diák” (feltehetően Petőfi) és a műfajváltozás során az anekdotából novella születik.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.