„…amaz farsang volt, a zár hamvazó szerda; emez pedig a sovány böjt.” Így zárult korábbi időutazásunk a reformkor Pest-Budáján, s hogy az idő mintegy szempillantás alatt suhan el mellettünk azt az is mutatja: nemcsak, hogy a féktelen farsangi mulatozásokra, de lassan már a sovány böjtre sem emlékszünk (ha egyáltalán emlékeztünk). No, de tegyük is félre az önfeledt tivornyázást és a tisztító önmegtartóztatást, és vessük bele magunkat végre a templomjárások, a piros tojások, a tarka nyulak és a színes szalagos fehér bárányok reformkori világába. S mivel kedvelt színésznőnket, Bulyovszkyné Szilágyi Lillát már nagyon sokszor hívtam segítségül, hogy végig kísérjen minket a Nemzeti Színház színfalai mögött, úgy miért ne fordulhatnánk most kedves férjéhez, Bulyovszky Gyulához, Petőfi jó barátjához, s a márciusi ifjak egyikéhez, hogy utat mutasson nekünk ebben a már-már őrületes húsvéti kavalkádban. Bulyovszky Gyula 1853-ban, a Hölgyfutárban megjelentetett cikkét használom tehát támpontul, s minthogy jeles tárcaírónkat szerencsénkre jó humorral áldotta meg az élet, remélhetőleg az olvasók sem bánják majd reformkori barangolásunkra szánni a tojásfestés és a locsolkodás közötti röpke pihenőiket.
„Miért esnek a legtöbb koncertek és akadémiák a húsvéti napokra? Azért, mert a húsvét a kínszenvedés ünnepe! S miért szűnnek meg szinte húsvétkor? Azért, mert a húsvét a megváltás ünnepe!”
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban. A vasárnapi csöndességet a húsvét hétfői sürgés-forgás váltotta fel: már kora reggel hirdetések tömkelege lepte el az utca szögleteket, melyek hölgyestélyekre, kávéházi vacsoramulatságokra, színi előadásokra, és hangversenyekre invitálták az ünneplőket. Ahogyan a Pesti Napló is fogalmazott: „alkalma nyílt kinek-kinek nem csupán ájtatossággal, hanem mással is foglalkozni, s minthogy délután a Patikáriusok szépen szóló zenebandája miatt a Két huszár czímű kávéház úgy tele volt pipafüsttel és emberrel, hogy ott a mulatság gőzfürdőnek is beillett. Estve pedig nagy elkeseredéssel fogyasztották a sört és a bort minden valamire való helyen, s mindenki törekedett magának húsvét tisztességére karácsonyt ülni.” Bizony, akkoriban is megesett, hogy egynéhány búslakodó férfiember piros tojás híján a kávéházakba igyekezett, hogy némi vörösborral legalább egy kis pírt varázsoljon az arcára. No, de mi is a helyzet a piros tojásokkal?
„A piros tojások miképp jöttek húsvétkor divatba? Régebben jobban megtartották a böjtöt, mint most, és csupán az omlettek és más tojás-confitürök tartoztak a böjti eledelek közé; később azonban a böjtös asztal oly sokféle más eledelekkel szaporodott, hogy a böjti tojások szerénységükben méltán elszégyelték magukat, – így jöttek szokásba húsvétkor a piros tojások!”
Némelyek úgy tartották a 19. században, hogy a piros szín az örömet jelképezi, s pontosan ezért látunk leginkább gyermekeket piros tojásokat gyűjtögetni, hiszen a valódi öröm csak az ő szívükben található meg. Ennek ellenére azonban a szerelmet is jelképezte, a lányok locsolásért cserébe piros tojásokkal kedveskedtek a legényeknek, bár Bulyovszky Gyula szerint azért is „mert ez a leghelyesebb jelképe törékeny hűségüknek”. Így vagy úgy, de a piros tojás hagyománnyá gyökerezett, s ezzel párhuzamosan a piros tojás jelképében néha egyéb ajándékokkal is készültek húsvét alkalmából az emberek. Napóleon Lajos császári nejét például csaknem negyvenezer frank értékű zongorával lepte meg, mely rózsaszín mahagóni fából készült – mesélte Bulyovszky, miután hozzá is tette: bár igazán szép húsvéti ajándék, „a férjek bizonyosan nem szeretnék, ha háziéletükben csak ily zongora lenne képes a harmóniát fenntartani”. A szépirodalmi lapok éppen ezért főként az irodalmi műveket ajánlották a férjek figyelmébe. Szokás volt továbbá az utcákon zsibongó gyermekcsoportok körében az úgynevezett húsvéti tojásverseny, a versenyző felek összekoccantották piros tojásaikat és akié eltört, elveszítette a játékot. Ilyenfajta szórakozási lehetőségeket biztosított a húsvét hétfő a családoknak, gyermekeknek, akik a tavasz beköszöntével tűkön ülve várták, hogy végre kijuthassanak a természetbe. De vajon milyen lehetőségeket kínált a köztudottan bohókás március végi, április eleji időjárás?
„Miért esik az idén annyi márciusi hó? Azért, mert a divatvilágban mindent szépíteni akarnak. A fagyás ellen is legjobb ellenszer a hó; azért él a világ hó korával, mert önzésében már csaknem megfagyott.”
A húsvét ünnepétől azonban nem csupán a megváltást, a lelki megtisztulást várták a 19. század emberei; a hosszú, zord tél lezárásában reménykedtek, mire a természet szinte mindegyik évben fehér hólepedővel és csípős szélviharral felelt, így a „fekete karácsony, fehér húsvét” már szinte szállóigévé vált ebben az időszakban. Azonban még ez sem tántorította el őket attól, hogy tömegestül kivonuljanak a pesti Városligetbe, a budai majorkertbe, a Margitszigetre, de legfőképp a már hagyományos húsvéti helyszínné váló Gellérthegyre. A Pesti Napló tudósításából továbbá még azt is megtudhatjuk, hogy milyen ruha volt a szokásos húsvét hétfőjén, mely a hideg idő ellenére sem maradhatott a ruhásszekrényben: „A húsvét roszul viselte magát: […] fehér ruha azonban elég volt látható, ha mindjárt majd megfagytak is a kik benne voltak.” S mint látható még a természet is képes hagyományt teremteni, mint ahogyan a költészetben is számtalanszor szolgál ihletforrásul. Berecz Károly költő a folyvást visszatérő télies húsvéti napok megörökítésére még egy Fehér húsvét című verssel is megajándékozott bennünket:
Fehér husvét
Ünnep van a mai napon,
Fehér husvet lett a neve:
Mert késik a piros tavasz,
S erdő, mező – hóval tele.
Föltámadás nagy ünnepén
Ülök rideg falak között, –
Fehér husvét sötét nekem,
Lelkem, szivem búval födött.
Hol késik a piros tavasz!
Szivem sóhajtva kérdezi:
Ezt is mint a természetet
Hideg, fagyos lepel födi.
Siess, siess, ó szép tavasz!
S hozzál nekünk virágokat.
Virágok kellenek nekünk.
Hogy behintsük sírjainkat.
(1850)
Mi azért reménykedjünk a bomladozó rügyekben és a ragyogó napsütésben, s ha a természet mégis ragaszkodna reformkori hagyományához, bátran vegyünk példát a 19. század emberéről és éljük meg az ünnep örömeit teljes odaadással, legyen az akár tél, akár tavasz.
