„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől. Petőfi Sándor 26 életévének, tevékenységeinek és költészetének ugyanis minden bizonnyal a szeretet volt a legnagyobb mozgatórugója: még hátulgombolós, amikor Kurucz Zsuzsika elbájolja a cserebogárénekkel; a fiatalon tragikus hirtelenséggel elhunyt Csapó Etelke olyannyira beleivódik szívébe, hogy egy egész ciklust eredményez a kötődésük; a Szerelem gyöngyei szintén mély érzelmekről árulkodik, de még ez sem közelíti meg azon lángoló szerelmet, amelyet 1847-ben egy fiatal lány, Szendrey Júlia gyújt a költő szívében. De lázasan szerette ő a színészetet, a hazáját, a költészetet, a rónát, s mindent összevetve, magát az életet; a szabadság szerelmese volt, s bár ezek a lüktető, pulzáló érzelmek minduntalan váltakoztatták egymást, egy valaki mindvégig ott lebegett lelki szemei előtt, születésétől kezdve a haláláig.
„Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.
Fiacskám, lelkem drága napja
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyújtja élted isten
Álmodnak boldog titka ez.
(Jövendölés)
A feljegyzések szerint Petőfi iskoláztatását az édesanya szorgalmazta és intézte; támogatta tanulmányaiban, és amikor a csődbe került apa átkai egyre csak üldözték a művészetért mindent félredobó fiút, az anya akkor is „Elveszett fiáért sírt szívszakadtan”. (Fölszedtem sátorfám…) A szülői ház elhagyása, hogy csavargóként tengődjön a világban egy megálmodott szép jövő reményében, korántsem volt egyszerű döntés a költőnek: „S a jó anyának áldó végszavát / A szellők már régen széthordozák.” – idézi fel az utolsó találkozás emlékeit. Később, 1844-ben a család végtére is félreteszi a múltbéli sérelmeket, a „tékozló fiú” hazatér szüleihez, de immár mint nevet szerzett költő lépi át a küszöböt. A család, s főként az anya iránti „végtelen szerelem” olyan, akkoriban egészen újszerű költemények születéséhez vezetett – tudniillik Petőfi az úgynevezett családlíra megteremtője, az első önéletrajzi költő a magyar irodalomban, aki előszeretettel számolt be saját családi kapcsolatairól, magánéleti körülményeiről – amelyek közel tudtak kerülni az emberek szívéhez. A költő egyszerű, tiszta és emberközeli gondolkodásmódjának, érzelemdús szubjektív világának köszönhető az az 1844 áprilisában keletkezett híres költemény is, melynek címe…
Füstbement terv
Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
Négy évvel később, 1848-ban Petőfi maga mellé veszi idős szüleit, együtt élnek a Dohány utcai lakásban, s a költő mindeközben egy új versciklus megírását tervezgeti: „majd meglátod, hogy most fogom megírni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz” – emlékezett vissza Jókai barátja, Petőfi soraira. S bár a nagy világváltozás következtében a kötet nem készülhetett el, az édesanya személye még így is számtalan vers soraiban felelevenítődik. A Virít a kikirics…, az Egy estém otthon, az Anyám, anyám, a Karácsonkor, az Anyám tyúkja, de még a prózai írások némelyik része is mind az anyához kapcsolódó szoros köteléket hirdeti. Az 1849 több szempontból is sötét időszaknak számít Petőfi életében, a forradalmi zajok közepette megtörténik a tragédia, a költő szinte egymás után temeti el mindkét szülőjét. Május 17-én a következőket írja Arany Jánosnak: „oly csapások érnek, mellyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki.” Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című szövegében még egyetlen fiát is emlékezésre buzdítja: „Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!” Mérhetetlen fájdalmát, a gyászt és a halálon átívelő szeretetet a Szüleim halálára című versében fonja egybe, s ekképp búcsúzik szüleitől:
„Isten veletek hát…
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!”
Petőfi szüleinek sírjára 1849 májusában a következő sort vésték be: „A legszeretettebb ATYA s a legszeretettebb ANYA”. Mi pedig, kiknek máig fülünkbe csengenek az ikonikus mondatok, hiszen ki ne tudná velünk együtt ismételni, s folytatni e sorokat: „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent?”, vagy „Borozgatánk apámmal; / Ivott a jó öreg…”, olyan ajándékot kaptunk ettől a fiatalembertől, melyre még ennyi év távlatából is – sőt talán most a leginkább – büszkék lehetünk. Mégpedig ezt a mérhetetlen szeretetet, valamint a szeretet kimondásának, közvetítésének különféle módozatait.
„Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!”
(Egy estém otthon)
Isten éltessen minden édesanyát!
