Kölcsey költeménye az idén 200 éves
Mielőtt rátérnénk a Himnusz megzenésítése körüli nehézségek ismertetésére, ismételjük át röviden, hogy miről is szól maga a költemény:
1.versszak
Isten, adj nekünk bőséget (gazdagságot), hogy boldogok lehessünk. Ha megtámadnak bennünket, vagy mi támadunk meg valakit, végső ideje lenne, hogy minket védj – védő kart nyújts fölénk, nem felénk! –, nekünk segíts, mert eddig nemigen tapasztaltuk, hogy mellénk álltál volna, sok vereséget kellett elszenvednünk.
2–3. versszak
Az, hogy most itt élünk a Kárpát-medencében, jó termőföldön, talán neked is köszönhető, bár elég sok magyar vér hullott, amíg ezt elértük. Meg a törökök feletti győzelmekhez is hozzájárultál, ha igaz, Mátyás király diadalairól nem is beszélve.
4–7. versszak
Ám a mongolokkal meg a törökökkel vívott csatákban leginkább az ellenségnek segítettél, s így büntettél meg bennünket állítólagos vétkeinkért. Féktelen haragod az oka annak, hogy annyi ártatlan magyar vér kiömlött, és romhalmazzá vált a fél ország.
- versszak
Szánj meg hát bennünket, arra kérünk, hiszen megítélésünk szerint éppen eleget szenvedtünk az elmúlt évszázadok során. Ideje lenne, hogy boldogok legyünk végre – még a jövőben elkövetendő bűneinket is elnézhetnéd.
Most pedig vizsgáljuk meg a verset formailag.
Mind a nyolc versszak nyolc-nyolc sorból áll, a sorok felváltva hét, illetve hat szótagosak. A rímképlet: a b a b c d c d.
A verset így kell helyesen hangsúlyozni – Sinkovits Imre is így hangsúlyozza a felvételein:
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak. Sőt, akkor még az ütemhangsúlyok is könnyebben ráhúzhatók az egyes sorokra:
1 – Isten, áld meg/ a’ Magyart (4+3 szótag)
2 – Jó kedvvel,/ bőséggel, (3+3)
3 – Nyújts feléje/ védő kart, (4+3)
4 – Ha küzd el/lenséggel. (3+3)
5 – Balsors a’ kit/ régen tép (4+3)
6 – Hozz rá víg/ esztendőt, (3+3)
7 – Megbünhödte/ már e’ nép (4+3)
8 – A’ múltat/ s jövendőt! (3+3)
A trocheusról pedig tudjuk, hogy két szótagból áll, egy hosszúból meg egy rövidből: tá-ti tá-ti tá-ti tá. (A hetedik szótagnak persze sosincs párja.) Ilyen szemszögből nézve kizárólag az első sor tökéletes.
A pályázók erre a szövegre komponáltak zenét. Lássuk, milyen nehézségekkel találták szembe magukat!
Az első akadályt az jelentette, hogy a sorok nem egyforma hosszúak, az egyik hét, a másik hat szótagú. Erkel ezt az akadályt úgy hárította el, hogy két sort egybevéve alkotott egy-egy zenei mondatot, egyedül az ötödik és a hatodik sort vette külön-külön, miáltal a fokozást még hatásosabbá tette, ami azután a hetedik sor első szótagján érte el a csúcsot – a pianissimóban induló mű itt már fortissimóban izzik –, és ereszkedett le fokozatosan a végső nyugvópontig.
Az első sorban jobb lenne, ha a hangsúly a magyarra esne, és nem az előtte levő a-ra. A negyedik negyednek két nyolcadra való felbontásával ez elérhető is lenne, ráadásul a „magyar” első szótagja két hangot kapna: ma-a-gyart. Ugyancsak nem jó, hogy a második sorban meg a –ség a hangsúlyos, jobb lenne, ha az előtte levővel lenne megnyújtva, s kapna két hangot: Jó kedvve-el, bőséggel. Ugyanaz a helyzet a negyedik sorral, ráadásul az is zavaró, hogy a ha kerül az ütem súlyos részére. Az igazi gondot azonban a hatodik sor jelenti, itt bosszulja meg magát, hogy minden második sor egy szótaggal rövidebb, mint az előtte levő. A dallam ugyanis ritmikailag párhuzamos egymással a két zenei mondatban, minek következtében azt kell énekelnünk, hogy „ho-ozz rá víg esztendőt”. Ez nagyon rosszul hangzik. A szép megoldás az lenne, ha ezen a helyen azt énekelhetnénk, hogy „hozz reá víg esztendőt” – csakhogy ezt nem tehetjük, mert a hat szótagú sor abban az esetben hét szótagúvá duzzadna. (Nemritkán ez is hallható!)
A vers utolsó két sorával is gondok vannak, ezt azonban Erkel zseniálisan oldotta meg: a szöveg 7+6 szótagját a dallamnak jobban megfelelő 8+5 részre osztotta, miáltal az utolsó sor kezdő a-ja az előző sor végére, egy hangsúlytalan helyre került, így nem töri meg a dallamot egy természetellenes hangsúllyal: Megbűnhődte már e nép a / múltat s jöve-endőt. Sőt, a „megbűnhődte” szótagjai közül is csak az utolsó rövid, tehát azt kellene nyolcadként énekelni, és nem a második szótagot: tá-tá-tááá-ti, és ha figyelembe vesszük, hogy az e’ mellett is ott a hiányjel, akkor ez a következő ütemre is érvényes kell, hogy legyen. (Negyed, negyed, pontozott negyed, nyolcad.)
A szövegnek a fentebb felsorolt szabálytalanságok által kiváltott súrlódásai a dallammal a többi versszakokban még jobban kiütköznek – kiütköznének, ha azokat is el akarnánk énekelni, de erre gyakorlatilag sosem kerül sor. Marad tehát az első versszak, amely Erkel zenéjének köszönhetően tökéletesen betölti a szerepét.
Kölcsey a verset 1823-ban írta, megzenésítésére huszonegy évvel később került sor, amit ő már nem ért meg, tehát sosem tudta meg, hogy milyen híressé vált e költeménye.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
