

„Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vette fel, s viselte a világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni atillát, hozzá mondvacsinált, hallatlan formájú, pörge, de mégsem pörge kalapot tenni fel, úgyhogy Pálffy egyszer azt mondá róla: ’Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.’ Csakhogy ez a különczség ő neki mind illett, mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő ízlése volt, nem erőltette senkire. Ő volt az egyetlen ember, a kinek soha czilinder a fején, frakk a testén nem volt és a ki soha operába nem ment” – írta Jókai Mór az Életemből című nagyszabású kötetében.
Az imént említett Csokonai-mentét Petőfi később már Pesten viselte. A sokak által ismert „népies” megjelenésre Vahot Imre biztatta, aki a Pesti Divatlap főszerkesztője volt. Petőfi Sándor mindig kapható volt a polgárpukkasztásra, az öltözködést pedig köztudottan önkifejezésre használta. Stílusdiadala akkor kezdődött, amikor 1844 júliusában a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett. Petőfi 1845 tavaszáig részben Vahot Imre hatására, részben az akkori magyarságképének megfelelően magyaros nemzeti viseletben járt: „rövid prémes dolmány, úgynevezett kancamente, minőt lelki rokona, Csokonai Vitéz Mihály is viselt, azután sujtásos szűk magyar nadrág, túri süveg vagy kucsma darutollal, sarkantyús kordován csizma, fokos és makrapipa” szolgált öltözékéül – derül ki Vahot Imre feljegyzéseiből.
Ez a ruha – mint ahogyan az Ratzky Rita tanulmányából kiderül – egészen a negyven-ötven évvel korábbi, nemesi, kisúri viselet alappillére volt. Ezen viselet rámutatott a költő akkori társadalmi nézeteire, többek közt a nemesi liberalizmushoz való viszonyára. Petőfi ezt a ruhát és vele az olykor radikálisan megnyilvánuló magyarságát 1845 tavaszán leveti.
Czékmány Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógusa a Talpig magyar című podcast műsorban Petőfi Sándorról mint a 21. század Magyarország kapitányáról mesélt. Mint mondta, a mai fiatalok szemében a magyar irodalom lírikusa a hős, a bajuszos, a magyar, nemzeti jellemzőkkel bír, akinek öltözködése több üzenetet rejt magában, mint gondolnánk. Petőfi a maga korában igazi rocksztárnak számított, aki pontosan tudta, hogy a megfelelő ruha és tartás összhangjával könnyebben elérhet kora társadalmának minden rétegéhez. Stílusával kiemelkedett az utcán. Az általa kedvelt lila frakkról barátja, Jókai Mór feljegyzésében is olvashatunk, amelyből kiderül, hogy Petőfi anyagi gondok miatt adta el hőn szeretett öltözékét. Később, miután anyagi helyzete rendeződni látszott megvarrattatta újra a fent említett lila frakkot, s vele együtt az aranyhímzéses, sárga mellényt is, amelyet egy sárga nyakkendővel ötvözött. Stílusát nagyban befolyásolta Vahot Imre is, aki szakértelmének köszönhetően képes volt megkreálni azon öltözéket, amellyel Petőfi berobbant a magyar köztudatba. A nagy adag tudatosság mellett azonban személyisége, tehetsége és az ambiciózusa is meghatározta sikerét.
Az idő múlásával Petőfi is finomított, változtatott stílusán, és a kihajtott „byroni” ingnyak lett a védjegye. Ehhez a stílushoz a szabadságharc idején is ragaszkodott, és katonaként is az egyenruhára vonatkozó szabályokkal ellentétben, „nyakkendő nélkül, szélesen kihajtott inggallérral” járt. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A következő részben többek között ezen kérdésekre is válaszokat keresünk.
Források:
Podcast: https://kultura.hu/reformkori-rocksztar-lila-frakkban-podcast/
Tanulmány, Ratzky Rita http://acta.bibl.u-szeged.hu/49907/1/aetas_2017_002_121-137.pdf
Jókai Mór feljegyzései: Jókai: Az én színpadi életem. 74. In: Életemből, 1. köt. 63-71.
1998-ban és 2005-ben „a pápai csizmák” téma új köntösben jelent meg a Pápai Kristály c. lapban, két amatőr író tollából. Az egyik novellamesét Fritz István írta (Egy régi ősz, 1998. március 1.), a másikat P. Tófeji Valéria, aki többkötetes újságíró és az Amatőr Írószövetség tagja (A fél pár csizma, 2005. március 1.).
Az erdőgyaraki tanítótól származó Petőfi csizmái című szövegváltozat a Békés Megyei Népújságban látott napvilágot ifj. Bessenyei István békéscsabai tanuló gyűjtésében. Az eddig említett monda közül ebben a variánsban követhető nyomon a pápai csizmák történet tudatos újraalkotása, refolklorizációja.
A pápai csizmák történeti monda – mint szóbeli hagyomány – százhuszonhárom Petőfi-mondával együtt, 1957-ben látott napvilágot Dienes András A legendák Petőfije című könyvében. Ezzel a monda keletkezéstörténete harmadik fázisába lépett, ami egy tudatos „refolklorizációs” folyamatot indított el. Ennek eredményeként az alább olvasható A pápai csizmák című folklórszöveg újabb és újabb változatokban jelenik meg a magyar nyelvterület különböző részein.
Az eddigiekben bemutatott eredeti francia anekdotával és magyar változataival véget ért a „pápai csizmák” topik keletkezéstörténetének első szakasza. A Jókai-féle változattal kezdetét veszi a keletkezéstörténet második szakasza, amelyben a cselekmény helye Pápa városa, a csaló egy „a szegény furfangos pápai diák” (feltehetően Petőfi) és a műfajváltozás során az anekdotából novella születik.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.