Gerencsér Anna: „Veszélyesen élni nem, de veszélyesen írni szeretek” – Interjú Viola Szandrával

– A regény kezdetén a főszereplő, a tizenhat éves Lichtenberg Hajnal a koronavírus-járvány elől Piliscsudára költözik édesapjával – és ott találkozik a varázslattal. Jelképes ez a költözés, menekülés? „Csak” egy ismert és jól működő toposzt akartál használni a könyv elején vagy van számodra valami különös jelentősége?

 – A könyvben megjelenő élethelyzet akkor, amikor elkezdtem a regényt írni, mindennapos volt. Mármint itt nem a beszélő macskákra és a magánlidércekre gondolok – bár sok minden megesett a karantén alatt –, hanem a járvány miatti vidékre költözésre. Az alapszituációt tehát tálcán kínálta az élet, a kérdés már csak az volt, irodalmi szempontból mit tudok kezdeni vele.

– Egy korábbi interjúban már elmondtad, hogy Piliscsudát sok szempontból Piliscsabáról mintáztad, ahol jelenleg is élsz. Miért pont ott áll a világfa? Mi ragadott meg ennyire a városban vagy a környékben?

 – Itt élő ismerőseim is gyakran mondogatják, hogy „Piliscsaba a világ közepe” és a városkába látogató barátaim a hely elvarázsolt, különös hangulatáról számolnak be. Nagyon ihlető környék, ezt én is így gondolom. Mindezeken kívül egyesek a Pilist tartják a Föld szívcsakrájának, ami művészi szempontból is jól megközelíthető elmélet.

– A regényben Piliscsuda paradicsomi hely, a szó minden értelmében. Még írsz is a paradicsomról, a bibliai édenkertről, és sok helyen mély filozófiai kérdésekkel is foglalkozol. Manapság sokan aggódnak azon, hogy a mai fiatalok, kamaszok számára csak az egyszerű, eseménydús történetek érdekesek, de komolyabb kérdésekkel nem akarnak foglalkozni – neked nem voltak ilyen félelmeid?

 – Az, hogy egy történet mély kérdésekkel is foglalkozik, nem zárja ki, hogy egyúttal pörgős, eseménydús is legyen, sőt a humor is nyugodtan megfér a filozófiával. Az a véleményem egyébként, hogy valódi, vegytiszta, százszázalékos komédia nem létezik. Még a leghumorosabb szituációk mélyén/környékén is találkozhatunk komolyabb kérdésekkel. A súlyok tehát kellenek egy szövegnek, mert ez is olyan, mint a jó metafora, amely két, nagyon távoli dolgot kapcsol egybe. A regényben felhajtóerő és nehézkedés is található – az a jó, ha az előbbi energia minél mélyebbre húzza, a másik pedig minél magasabbra repíti az olvasót.

– Sok olyasmit is írsz, amire a felnőtt olvasó azt mondhatja: bizonyára tanítani, nevelni szeretnéd a fiatalságot. Ez is a céljaid között volt, mikor elkezdted írni a regényt? És ha akkor még nem, gondoltál rá később?

 – Kevés szakmában kell ilyen sok mindenhez konyítani egy kicsit, mint az irodalomban. Az írás által magamat is tanítom, passzív tudást aktivizálok és információcsírákat növesztek szóerdővé. Amikor valamit leírok, akkor szembesülök vele, hogy sok mindenről csak felületes a tudásom, nyomtatásban azonban az kevés. Úgyhogy utána szoktam nézni ornitológiának, csillagászatnak, földrajznak, néprajznak, még a méregkeverésnek is. (Szerintem a Google-kereséseim alapján a rendőrség már veszélyes elemként tart számon.)

– Van olyan szereplő a könyvben, akinek az értékrendje egy az egyben a tiédet tükrözi?

 – A regény olyan, mint egy zenekari mű, amelyből lehet, hogy kihallatszik egy-egy szólam, de a sokféle hangszert együtt jó hallgatni. Azt élvezem a leginkább, hogy a szereplők révén önmagammal is alkalmam nyílik vitatkozni. Hiszen az ember véleménye valamivel kapcsolatban sokszor nem egyetlen, jól körülhatárolható pontként jellemezhető, hanem egy szélesebb spektrumként. A világfa kilenc ágában sincs egyetlen szószólom, viszont minden szereplőmben megmerítkezni olyan volt, mint megtöbbszörözni az életerőmet, kijátszani a személyiségem határait. Zseniális érzés!

– Mit jelentett neked, hogy megírtad ezt a regényt? Szórakozást, kikapcsolódást, elmélkedést?

 – Önfelfedezést. Nem tudtam, hogy erre is képes vagyok, ezért öröm, hogy meg tudtam csinálni. Az írás sokszor szórakoztató, de mindig eljönnek a kemény munka pillanatai, amikor hibákat kell belátni és kijavítani, összefésülni a már unalomig ismert szöveg részleteit, kiküszöbölni logikátlanságait. Ez néha gyötrelmes annak, aki a flow-ban írás állapotát szereti, de szükséges ahhoz, hogy a végeredmény értékelhető legyen, és hogy valóban illeszkedjenek egymáshoz a részek.

– Mi volt a kedvenc részed vagy jeleneted a könyvből?

 – Nagyon szerettem a lidércköltés mozzanatait írni. Elképzeltem, hogy egy mai tizenéves hogyan szörnyülködne, ha a hóna alatt kellene melengetnie kilenc napon át egy záptojás kinézetű lúdtojást, és miket találna ki, hogy felgyorsítsa a folyamatot. Berakná a mikróba, és akkor félő, hogy lidércrántotta lenne belőle, vagy a radiátoron hagyná. Kikelése után is szerettem írni a Mitmitke nevű magánlidérc karakterét, aki a képzeletemben egy áttetsző testű tündércsirkére emlékezetet, csenevész szárnyakkal. Viszont nagyon jószívű és örömet szerez neki az, hogy gazdájának ajándékokat adhat, kívánságait teljesítheti.

– A világfa kilenc ága a Hajnal öröksége sorozat első kötete. Milyen hosszú sorozatra számíthatnak az olvasók? Már most megtervezted az egészet, vagy még sok minden változhat írás közben?

 – Négyrészesre tervezzük a kiadómmal a Hajnal öröksége sorozatot. Míg az életben biztonságérzetet kelthet a kiszámíthatóság, addig az alkotómunkában unalomhoz vezethet. Írás közben szeretek kockáztatni, ez jelenti a további munkához szükséges adrenalint számomra. Szóval nem terveztem meg, veszélyesen élni nem, de „veszélyesen írni” szeretek. Az a kihívás, hogy miként oldok meg kreatívan egy-egy olyan fordulatot, amire én sem számítottam, csupán hagytam, hogy főhőseim benne találják magukat.