– Gyerekkorodban kezdtél citerázni, így mára több évtizedes citerás múlt van a hátad mögött.
– Így van, harminckilenc éve citerázom, vagyis lassan már negyven, és harminc éve lesz, hogy a Sarló zenekart vezetem. Nem a Sarlóban kezdtem annak idején, hanem az égisze alatt működő kis citerazenekarban, a kortársaimmal együtt. Ma már Libárdi József barátommal csak ketten vagyunk a régiek közül a zenekarban, a többiek sajnos lemorzsolódtak. A zenekar összetétele gyakran változott, jöttek, mentek az újak, a kezdők, akiket kineveltünk. Az én két gyermekem is tagja az ötvenéves zenekarnak, de a két testvérem is citerázott egykoron. Egészen addig foglalkoztam fiatalokkal, ameddig Nyárasdon laktam, de miután Dunaszerdahelyre költöztem, más munkahelyen dolgoztam, erre már nem volt lehetőségem.
– Miről ismerhető fel egyegy tehetség, vagy egyáltalán felismerhető-e?
– Sajnos, soha nem voltunk abban a helyzetben, hogy válogassunk. Azokkal dolgoztunk, akik hozzánk fordultak, hogy a népzene felé próbáljuk terelni őket. A szerencse nem mindig hullott az ölünkbe, de azért olyan is volt bőven. Minden attól függött, hogy a gyereknek milyen adottságai voltak, és szerencsére, aki eljött hozzánk, annak már volt valamiféle vonzalma a népzenéhez, népi hagyományokhoz. A lényeg, hogy önként jöttek, önként vállalták, hogy citerázni tanulnak. A sors fintora azonban, hogy sokszor, amikor már feljutottak egy magasabb szintre, abbahagyták, mert közbejött például a katonai szolgálat, s amikor leszereltek, már egyéb okok miatt nem tudtak visszajönni, a lányok pedig férjhez mentek, gyereket szültek.
– Mennyire van ma igény a citeraszóra?
– Volt egy hullámvölgy, de most ismét fellendülőben van a népzene és a népzenei hagyományok iránti igény. Nagyon szűken behatárolható körről beszélünk. Hogy mire gondolok? Arra, hogy az ügyes képességű gyerekeket az iskolákban vagy szavalni viszik, meg focizni, vagy a számtalan verseny valamelyikére. Azokat a gyerekeket, akik minden újra fogékonyak, és ugye, gyerekkorban döntik el, melyik irányba indulnak el. A rendezvényeken, megmérettetéseken egyértelműen látszik, hogy az embereket érdekli a népzene, a citeraszó, a rendezvényszervezők is előszeretettel hívják a zenekarokat különböző fellépésekre.
– Mi teszi különlegessé a citerát a többi húros hangszerhez viszonyítva?
– Az teszi különlegessé, hogy a citera tipikusan magyar, állandó fejlődés alatt lévő népi hangszer, amiben óriási lehetőségek vannak. S mivel fejlődés alatt van, új típusú hangszerek jelennek meg, s ezekkel a hangszerekkel már más népek népzenéjét is lehet játszani. Olyan fejlődési szintre jutott, hogy az egyes művek előadásakor virtuóz dolgokat is ki lehet hozni belőle. Ezáltal válik egyedülállóvá. S mivel részesei lehetünk a hangszer fejlődésének, egy más jellegű stílust, egy más irányzatot játszunk, olyat, amelyik a fiatalok számára is attraktívabbá válik. Ezek a típusú zenélési technikák viszont már igényelnek bizonyos fokú zenei képzettséget is. A citerások többsége nem kottaolvasó, és nemcsak a Felvidéken, hanem Magyarországon sem. A zenekarok tagjait a fejlődés arra készteti, hogy meghallgassák a parasztzenekarokat, hogy a kontra hogyan szólal meg, vagy, hogy is van a bőgőfutam, de nemcsak citerán, hanem más hangszeren is hallgassák meg azt a zenét, amit játszani szeretnének.
– Milyen a kapcsolatotok a felvidéki citerazenekarokkal?
– Nagyon szűk család a felvidéki citerazenekarok családja, olyan 30-40 működő zenekar van. Ezt azért tudom, mert a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet külső munkatársaként tartom a kapcsolatot a zenekarokkal. Annak idején az akkori igazgatóval, Huszár Lászlóval átvettük a citeratalálkozók szervezését. Ebben az évben már 25. alkalommal rendezzük meg az országos találkozót, ahol felvidéki citerások mutatják be a zenéjüket. Annak idején a százdi citerazenekar ötlete volt a találkozó megszervezése, így első alkalommal Százd község adta a helyszínt, majd egyezség született, hogy évente rendszeresen megrendezzük más-más helyszínen. Így mindenkihez el tudjuk vinni a citerazenét, jobban megismerjük egymást, a környezetet, amelyben élnek, ahol gyakorolnak.
– Egy idő után azonban adódtak problémák is, ha jól tudom...
– Olyan 6-7 évig működött is szépen, majd egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültek a zenekarok, nem tudták finanszírozni a találkozókkal járó kiadásokat. Huszár László, mint a művelődési intézet igazgatója, azzal az ötlettel állt elől, hogy mi lenne, ha mi vállalnánk magunkra az irányítást központilag. Vállalta azt is, hogy az anyagi hátteret megpróbálja biztosítani pályázatokon keresztül, engem pedig megbízott azzal, hogy tartsam a kapcsolatot a zenekarokkal, vagyis vállaljam a szervezést. Olyan rendszert kezdtünk kiépíteni, amelyben képzések, népzenei táborok szerveződtek. Szakembereket hívtunk Magyarországról, akik foglalkoztak egyes csoportokkal. Ez a mai napig így működik, Huszár László halála után is. A neves hodosi citerás, Patócs Lajos emlékére díjat is alapítottak a hodosiak. Nem az adott teljesítményért díjazunk, hanem a hosszútávú munkának a gyümölcsét értékeljük. A Patócs Lajos-díjra mindig a hodosi polgármester kéri a javaslatot a szakmai zsűritől. 15 éven keresztül Fesztivál-díjat is osztottunk, fontos elismerésnek számított a zenekarok életében.
– A Felvidéken nagyon jól ismernek benneteket, de mi a helyzet külföldön?
– Magyarország az alap, rengeteg felkérésünk van, a táboraink is ott zajlanak. Az anyaországban a citerázást egyetemi szinten is oktatják, sokkal nagyobb hagyománya, létjogosultsága van, mint nálunk. Ha igazi szakembereket akarunk keresni, vagy hangszerkészítőket, akkor mindenképpen Magyarországra megyünk. Ezáltal a fellépéseink számos része is ott zajlik, vagy Szlovéniában, Erdélyben, Csehországban is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)
