Petőfi a Felvidéken 3.
A Magyar Országgyűlés tavaly Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. Tudvalévő, hogy a költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s ezeknek a verseknek a jelentős része a Felvidéken íródott. Jegyzeteiből kiolvasható, hogy ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla. Petőfi Sándor bicentenáriuma alkalmából a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöljük a Kiskőrösön született Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfi Sándorról szóló (történeti) felvidéki vonatkozású írásait 13 helyszínnel. Ezeket az írásokat egyaránt ajánljuk mind az irodalomtörténet szerelmeseinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönség figyelmébe. Az egyenként megjelenő fejezeteket szemléletes képanyag teszi élményszerűvé.
Első felvidéki útja során 1845- ben közel egy hónapig időzött Petőfi ottani barátai körében, Eperjesen. Az akkor már Tarca parti Athénnak is nevezett települést, ahol 1667-től evangélikus kollégium működött, és amelyet a 19. század közepén már kevert ajkú, de magyar szellemiségű városként emlegettek a kortársak. Miként magát a megyét, Sárost is kedélyes Gascogne-nak nevezték, sokszínű kisnemesi társadalmára utalva, mely egy valamivel később élt író, Mikszáth Kálmán művei révén vált országszerte igazán ismertté, máig hatóan részévé válva a magyar kultúrtörténetnek.
Eperjesi tartózkodása során Petőfi a város szűkebb környékét is megismerte. A szomszédos hegyeken kívül egy napon baráti társasággal felkereste a közeli Sáros várának romjait, látva a Rákócziak akkor még álló reneszánsz kastélyát is a várhegy tövében. Amikor május elején Kerényi (Christman) Frigyes társaságában Eperjesről továbbindult, több más neves sárosi műemléket is megpillanthatott. A Szepességbe vezető országút ugyanis érinti Szinyét, ahol a gyorsszekérből kitekintve láthatta, és Kerényi bizonyára elmondta neki, hogy a község reneszánsz templomában van eltemetve négy eperjesi polgár, Caraffa eperjesi vésztörvényszékének magyar áldozatai. S látnia kellett – hiszen az országút mellett emelkedik – a környék talán legszebb pártázatos építményét, a szintén felsőmagyarországi reneszánsz stílusban épült Frics kastélyát is.
Nem tudni, Petőfi mennyire volt tudatában annak – talán a családja révén e tájon törzsökös útitársa utalt erre is –, hogy e falvakban megfordulva a hajdan népes sárosi magyarság porain jártak. Sáros a Felföld északi részének egyetlen olyan vármegyéje volt, ahol magasabb hegyek csak a tájegység északi peremén húzódnak, a megye többi részét középhegységgel váltakozó, délnek futó folyóvölgyekkel szabdalt fennsíkszerű dombvidék alkotja. E természetföldrajzi tulajdonság a vidék benépesítésében is szerepet játszott, ugyanis a Hernád mentén felfelé haladva már az Árpád-korban jelentős számú magyar népesség telepedett meg e vidéken. A magyarlakta falvak száma a 14–15. században a százat is meghaladta. És noha e falvak többségükben nem voltak etnikailag homogének, a középkori Sáros központi részei összességében magyar dominanciával bírtak, magyar jelleggel. A középkori latin nyelvű oklevelekben Sáros helységeinek, dűlőinek a neve a megye déli részében szinte kizárólag magyar, sőt a vármegye északi felében is többnyire magyar nyelvi alakok tűnnek fel, köztük olyan költői szépségű nevek, mint a Bártfa helyén egy 1245. évi határjáró oklevélben említett Széphelyüd, vagy a mai Orkuta eredeti neve: Úrkútja.
Az abaúji összefüggő magyar tömb folytatásaként a nyelvterület a Hernád völgyében felhatolt a Szepesség határáig, a vármegye fővölgyének tekinthető Tarca mentén, Eperjesen, Nagysároson és Kisszebenen túlnyúlva egészen Héthársig, az Eperjesnél a Tarcába ömlő Szekcső völgyében egészen Bártfáig, és ez utóbbi nyúlvánnyal Kapi vára környékén érintkezve létezett egy további nyelvi tömb Tapolyhanusfalva vidékén is a Tapoly völgyében.
Sáros vármegye a magyar feudális állam virágzó századaiban egyike volt az ország legfejlettebb és leggazdagabb vidékeinek, noha egyes céhes iparágak hanyatlásával a szabad királyi városok a 17. századra túljutottak fénykorukon. A részben kisnemesi eredetű és alapvetően földművelésből élő sárosi magyarság számát a Buda elestét követő menekültek is gyarapították, amely közvetett bizonyíték arra, hogy az etnikai visszaszorulás számottevő mértékben csak a török háborúkat követően következett be. Kniezsa István a 16. századi oklevelekben előforduló családnevek névelemzési adatai alapján a Branyiszkó- és Csergő-hegységtől délkeletre, továbbá a Tapoly völgyében javarészt összefüggő magyar településláncolatot mutatott ki. Hasonlóképpen a mainál jelentősen északabbra nyúlt a szomszédos Zemplénben is a magyar–szlovák/ ruszin nyelvhatár, amely a 16. században még a Varannó–Homonna magasságában húzódott, azonban a 18. század közepére visszahúzódott Gálszécs és Tőketerebes környékére.
Sárosban a szlovák nyelvi expanzió és a magyar etnikum látványos visszaszorulása szintén a 18. század első felében erősödött fel, illetve következett be. A magyar Sáros vármegye „kiürülésében” – akárcsak a Felföld délnyugati részein – a török uralom alól felszabadult alföldi részekre történő népességáramlásnak volt elsődleges szerepe, amelyben a magyar népelemek környezetükhöz képest nagyobb arányban vettek részt. A Notitia adatgyűjtése (1710-es évek) idején Bél Mátyás Sáros megyében még továbbra is jelentős magyar népességről számolt be (a Tarca völgyében Somos és Radács, valamint Nagysáros és Pécsújfalu környékén, a Szekcső völgyében Kapitól Magyarraszlavicáig és Oszikóig nyúlóan, míg a Tapoly völgyében Girált környékén). A század utolsó harmadára azonban a Lexicon universorum Regni Hungariae locorum populosorum… (1773) már mindössze egyetlen magyar települést talált Sáros megyében (a Kassához közeli Hernádtihanyt). E folyamat tehát a 18. században (1715–1773 között) alig két nemzedék idő alatt zajlott le, ami természetes asszimilációval csak úgy magyarázható, ha feltételezzük a sárosi magyarság nagyarányú migrációját, és azzal közel egy időben a szlovákok jelentős déli irányú vándorlását. A népességfogyásban valószínűleg szerepet játszottak a 17-18. század fordulójának függetlenségi harcaival összefüggő háborús események, melyek e Rákócziak uralta vidéket kivált érzékenyen érintették, s alighanem a Rákóczi-szabadságharc végén kitört járványok is (a pestis pl. Eperjesen a lakosságot mintegy negyedére apasztotta). Bél Mátyás jegyzi fel, hogy a Kassa-vidéki magyarság éppen e kuruc-labanc harcok következtében tűnt el a területről, ami kulcsmozzanatnak tűnik a maradék sárosi magyarság nyelvi beolvadását illetően, hiszen ezáltal a sárosi és az abaúji nyelvterület közötti etnikai folyosó megszakadt. Az ellenreformáció, rekatolizáció is szerepet játszott az asszimiláció folyamatában.
A 18. század végétől Sáros megyében számottevő magyar ajkú falusi népességgel már nem számolhatunk, de majdnem minden községben továbbra is megmaradt egy-két törzsökös kis- és középbirtokos család kúriáik, udvarházaik háznépével, valamint részben a városok polgársága. Velük, néhányukkal találkozott Petőfi a 19. század közepén e tájon járva, ám bizonyára nem is sejtve, hogy rajtuk kívül még számos nemzettársa él itt, de immár őseik nyelvét feledve…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
