Petőfi a felvidéken 2.
Tavaly a Magyar Országgyűlés Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. Tudvalévő, hogy a költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s ezeknek a verseknek a jelentős része a Felvidéken íródott. Jegyzeteiből kiolvasható, hogy ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla, tanúsítva Petőfi kötődését a településekhez. A Petőfi -bicentenárium alkalmából a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöljük a Kiskőrösön született Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfiről szóló (történeti) felvidéki vonatkozású írásait 13 helyszínnel. Ezeket az írásokat egyaránt ajánljuk mind az irodalomtörténet szerelmeseinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönség figyelmébe. Az egyenként megjelenő fejezeteket szemléletes képanyag teszi élményszerűvé.
A Pesti Divatlap 1845. évi hatodik számában egy különös írás jelent meg Nyesy Demeter táblabíró néven. Az írói álnév alatt nagy valószínűséggel az éppen akkor Eperjesen tartózkodó Petőfi Sándor gyanítható, aki egy derék hazafias táblabíró álarcában, a titulushoz illő, kellőképpen cikornyás stílusában bírálta a nemzetietlenség különböző megnyilvánulásait. Az írás nem csupán irodalomtörténeti, hanem néprajzi szempontból is számon tartandó és figyelmet érdemlő, ugyanis abba a szerző két – bizonyára a helyszínen hallott – eperjesi mondát is beleszőtt. Mint az a tárca elején olvasható:
Volt hajdan egy király, kinek neve vak Béla vala. Egykor a vak fejedelem, számos kisérővel egy nagy erdőbe tévedett, hol a cser és tölgyek között számos eperfa érlelé barna gyümölcsét, leveleivel pedig az őszi szél rendelkezett, mint most rendelkezik, csakhogy ez akkor nem volt olly sajnálatosan – nevetséges, mint jelenben, midőn a boldog Magyarország szép hölgyein, kigyóként sziszeg a külföldi selyem…
De hagyjuk ezt! Elég az hozzá, hogy a király megszomjazott, s fáradságról is panaszkodván: kisérői a zöld gyepre ülteték a világtalan koronást, s legtöbben forrás és víz után láttak a nagy rengetegben.
Béla részint unalomból, részint hogy azon hellyel, hol ült, némileg megismerkedjék: tapogatózni kezdett maga körül kezeivel, mellyekbe minduntalan érett eperszemek akadtak: nehányat magához vön, s a hozott vizből szomját eloltván: elhagyá helyét, s nem sokára a rengeteget, melly idővel elpusztult ugyan, de helyén város emelkedett, melly az ó történet emlékére ma is Eperjes nevet visel.
E város címerében még nem régen is látható volt az eperszem, s azt valóban kár volt kivetni! ebben egész jelleme híven vissza volt adva a városnak, mellynek eperfái most is vannak, mert hiszen, a kerületi, megyei, s váltótörvényszékek, még a városi tanács, nem megannyi bőven termő eperfák-e, hol száz meg száz kéz szedi az epret? hogy pedig vak Bélái most is számosan volnának e városnak: azt én kérem aláz’san nem mondom… (egyenesen megfeszitnének az irástudók és a farizeusok).
E történetet az ekkor szintén a városban élő, ott nevelői állást vállaló Tompa Mihály meg is verselte, és a költemény megjelent a következő évben kiadott Népregék, népmondák című kötetében.
Cikke második felébe „Nyesy Demeter” egy helyi Szent László-mondát is belesző, amelynek apropója alighanem a város határában magasodó Szent László-hegyen tett egyik kirándulás volt.
Eperjes vidéke igen regényes mig a hegyek oldaláról cser- és fenyőkoszorú zöldel: a bérctetőkön barna várromok meredeznek; árnyas völgyeiben sok helyen jóízű savanyu vizforrások buzognak fel, ezeknek egyike Borkút nevet visel. – Hajdanában szent László király, katonáival e vidéken járt, égetően sütött a nyári nap sugára, s a szomjuság miatt epedő sereg, sok járás-kelés után, hűs forrásra akadt a rengetegben; a katonák jóizű nedvével szomjukat addig oltogatták, hogy egyszer azon vették észre, hogy mindnyájan megborosodtak, innen borizű nedvért a forrás Borkútnak neveztetik.
E történet egyike a Szent László csodás vízfakasztásait megörökítő mondáknak, melyek Kárpát-medence szerte elterjedtek. A magyar néphagyomány mintegy két tucat olyan helyszínt tart számon, ahol szent királyunk vizet fakasztott, vagy járt a nevezett forrás mellett: ivott a vizéből, megpihent mellette, fürdött benne. Ezek egyike az Eperjes melletti Borkút, amelynek neve nem feltétlenül költői lelemény, mindössze annak ásványi tartalmára emlékeztet.
Az eperjesi monda vélhetőleg olyan hagyományt örökít meg, amely szorosan összefügg Sáros vármegye törzsökös középkori magyarságának folklórhagyományaival és történelmi emlékezetével – ez azonban már egy következő cikk témája lesz…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
