Petőfi a felvidéken 7.
A Magyar Országgyűlés tavaly Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. Tudvalévő, hogy a költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s ezeknek a verseknek a jelentős része a Felvidéken íródott. Jegyzeteiből kiolvasható, hogy ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla. Petőfi Sándor bicentenáriuma alkalmából a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöljük a Kiskőrösön született Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfi Sándorról szóló (történeti) felvidéki vonatkozású írásait 13 helyszínnel. Ezeket az írásokat egyaránt ajánljuk mind az irodalomtörténet szerelmeseinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönség figyelmébe. Az egyenként megjelenő fejezeteket szemléletes képanyag teszi élményszerűvé.
Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett:
„Következő nap Rimaszombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel [1845-ben Gömöry András volt Rozsnyón evangélikus lelkész], kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg.
Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt).
– Majd elfúja a szél a kakastollat! – kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.
– Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! válaszoltak ezek.
– Ki éljen?
–… …… ósy!
– Hát …. afy?
– …….afy csak k…fi .
– …..afy hazafi !
– Éljen …………ósy!
– Bánom is én…
És így haladtak kurjongatások közt muzsikaszóval.
Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsiról, egy vén kortesnek úgy tetszett, mintha ismerné a szomszédját.
– Jer ide, öcsém – ekkép szólalt meg –, jer ide, hadd morzsoljalak össze…– s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, ugy le [!] volt ázva.”
Bizonyára e gömöri benyomások is szerepet játszottak abban, hogy A magyar nemes című versét alig néhány hónap múlva, 1845 szeptemberében írta meg.
Rimaszombatban azonban nem csupán szemlélőjévé, hanem valamiképpen ő maga is részesévé vált e választási forgatagnak. Mint az Úti jegyzetekben fogalmaz:
„Az egész tisztujítás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.
Esett az eső, a mit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, a hol álltam egész délelőtt… mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, mellyekből olly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem, és felesküdtem táblabirónak… Isten és Gömörmegye kegyelméből.”
Az első kitüntetés is hízelgő lehetett rá nézve, ám szép női szemekhez már volt szerencséje máskor is. Az utóbbihoz viszont még egyáltalán nem. A városban megismert Adorján Boldizsár közbenjárására, május 29-én történt a „nagy esemény”. Nagy lehetett annyiban, hogy élete folyamán ez volt Petőfi kevés közéleti kitüntetéseinek egyike. Igaz, nem mondhatni, hogy különösebben komolyan vette volna.
Persze mások sem. Amikor a dunavecseiek tudatták az öreg Petroviccsal, hogy fiát Gömör vármegye táblabírájává választották, az haragosan reagált a hírre: „Jobb szeretném, ha kocsis volna.” A címmel ugyanis nem járt fizetés. Józan paraszti ésszel igaza is lehetett, amikor így beszélt a „mit ér a titulus, ha nincs hozzá vitulus” elve szellemében. De reklámnak mégiscsak jó volt, amit a költő rögvest igyekezett is kihasználni.
A riválisok, így a Garay János nevezetű „hírlapi méhecske” bezzeg nyomban felszisszent. Öccsének így írt:
„Sok keserűség és baj közt e hetekben két hír örvendeztetett meg; első, hogy egy távol megye, hol soha nem voltam, hol senkit nem ismerek, ti. Bihar táblabírói címmel tisztelt meg, második, egy hasonló megtiszteltetés Zalamegyéből. Mindkettő puszta cím, s korunkban már igen is jelentéktelen, de én mégis örvendek rajta, mert írói munkásságom méltánylásául kell mindkettőt vennem. Ha Petőfi volnék, rég dobra ütötte volna Vahot I. ezt is a lapjában”.
Petőfi „mentségére” szóljon, hogy később ő maga sem használta a nevezett gömöri táblabírói címet. Pedig idővel már két ilyen titulust is magáénak tudhatott. Mi is csak onnan tudunk róla, hogy e másik nevezetes eseményről is hírt adott a korabeli sajtó. Az Életképek 1847. évi egyik számában (2. félév, 8. szám) a lap egy sátoraljaújhelyi levelezője arról írt, hogy a második felső-magyarországi útján Zemplén székvárosába érkező Petőfi az „éppen most végződött” vármegyei tisztújításon a vármegye táblabírájává neveztetett ki – bizonyára ottani barátja, a szépirodalom és népköltészet iránt is érdeklődő Kazinczy Gábor (1818–1864) ajánlására. Erre utal a korabeli német nyelvű napilap, a Der Ungar 1847. évi 195. száma is, amelyben szintén szerepel a legújabb hírek között, hogy Petőfi Zemplén vármegye táblabírája lett, míg Kazinczyt főszolgabíróvá választották.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
