Halmai Tamásnak, a frissen József Attila-díjat kapott költőnek és esszéírónak új verseskötete jelent meg Előfeledések címmel. A meglehetősen terjedelmes vállalkozás a szintén nagy volumenű, ezer verset tartalmazó Ezerjófű című kötetének ambícióit követi, és 777 hétsoros verset tartalmaz, amiket a fülszöveg szerint félszonettként is értelmezhetünk, de annyi bizonyos, hogy 10-11 szótagos drámai jambusokról beszélünk.
Az Előfeledések számomra arról (is) szól, hogy a derű költőjének élete nem feltétlenül derűs minden pillanatában, és hogy ennek a derűnek a kivívása heroikus küzdelem eredménye. A derű minden esetben megküzdött és szelektált jelenség, és ez nem csak Halmaira igaz, hanem általános érvényű kijelentés. A boldogságról szóló versekben számomra mindig több izgalom van, mint a boldogtalanságról szólókban. Mert ezek a közhiedelemmel ellentétben sokkal többrétegűbbek, körmönfontabbak. Ez a kötet beszél a depresszióról és a migrénről is, és beszél a mindent átható, kozmikus derűről és egységről is, és ebből a szempontból ugyanúgy rokon Weöres Sándor költői filozófiájával, mint Pilinszky Jánoséval.
Érdekes jelenség számomra, hogy Pilinszky János versei két különböző generációba tartozó, és különféle költőre nagyjából ugyanazt a hatást gyakorolták. Tandori Dezsőre és Halmai Tamásra gondolok itt, akik mindketten Pilinszkyből indultak ki, és mindketten a koanok, az ellentétek, a logikai képtelenségek költészetéhez jutottak el a révén. Vas István Tandori Dezső első kötetének, a Töredék Hamletnek bemutatásakor szintén kitér a Pilinszky-hatásra, és arra a vallásoktól nem birtokolt zen-logikájú metafizikára, ahová eljutott általa. A Töredék Hamlet egy Pilinszkynek ajánlott verset is tartalmaz, ami már mindjárt egy egymást kizáró ellentétekből építkező koan: „Elvéthetetlen üldözött ‒ elalszol és felébredsz” (P. J. névtáblájára). De hasonló elven működnek Tandori következő versei is az említett, első kötetéből: „Habok üres mederben / kapkodják csontjaid” (Fürdés); „Aki elveszti egészét, / megleli részeit” (Egy sem); „Most már egy helyben távolabb” (Koan 2.); „Kövületeddé elevenedő” (Reincarnatus). És most nézzünk néhány példát Halmai Tamás Pilinszky-jegyű ellentétjeire, megfordításaira: „Becsukott kezem ujjai is Isten / felé mutatnak” (A csöndes mágus); „a kalitkát csak madár engedheti szabadon” (A tündérek bemutatkozása); „A szabadból szobádba surranok ki” (Sárnak hívja); „Tenger sétál másnap az emberparton” (Magyarázatok); „Alvilágból is mennyeket hozol fel … Orpheusz lantja magát pengeti” (Orpheusz lantja); „Szemközt a nappal, míg hátunk süti / egy másik nap, az igazi, a képzelt” (Megállni ketten); „mosolyog valaki, de a mosolyhoz nem tartoznak ajkak” (A tündérek bemutatkozása); „Esőben tenger fodroz fölé ernyőt” (Aki vagyunk); „Szenvedéllyel űzi a szenvedélyt / elkerülő ösvényeket a bölcs” (A madárka tanítása); „Tojás rak fészket, megérik a kő (A kert eszméje). És végül álljon itt néhány példa Pilinszky „koanjaira”, megfordításaira, ellentétjeire: „Több tonnás egy csecsemő szorítása” (Szakítás); „Az ágy közös. / A párna nem” (Életfogytiglan); „A teremtés bármily széles, / ólnál is szűkösebb … Korán jövök, megkésem” (Elég); „e nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás… e nyílegyenes labirintust…” (Egyenes labirintus); „megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem” (Merénylet).
Ha már Halmai Tamás költészetének lehetséges párhuzamainál tartunk hadd hozzak fel még egy alkotót, akit rokonnak érzek vele: Keszthelyi Rezsőt. Számomra az ő érzéki-intellektuális költészete néhol Halmait idézi. „Könnyű lepkeraj verdes át / az esőn egy csillagról // mely homlokod mögött / ég tovább” ‒ írja Keszthelyi és Halmai ekként fogalmaz egyik versében: „Holdig nem pilleg se szajkó, se lepke, / eszméletük elér angyalig mégis”. Első ránézésre nem is gondolnánk, de itt is Pilinszky a kapocs.
Halmai Tamás a spiritualizmust emeli költői szintre. Hogy milyen az ő spiritualizmusa? Ilyen: „Valóságfelettiség. Transzhumanizmus. / Metatudomány. Okos szeretet. / Elveken túli szabadelvűség. Kvantumszintű spiritualitás / és bizalom és derű és ki tudja. / De listákat teljesség egészíti ki.” (A jövendő lajtsroma) És ilyen is: „Spiritualizmusnak muszáj hívnunk, / mi kétszer kettő lesz az utódfajnak.” (Jövendő ismeretek)
Már ejtettünk néhány szót a versformáról, de most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről! A drámai jambusok a könyv nagy részében rímtelenek, ahogy a kiinduló forma sorvégei is azok, ám a könyv utolsó negyedében üdítő változatosságképpen megszaporodnak a rímes változatai: „Mint tavasz hozta nyár, a szabadság is / szerető törvényekkel szolidáris.” A sorbéli jambusokhoz vagy azok pótlábához nem ragaszkodik, és általában megelégszik azzal, ha a sorvégén álló utolsó szótagok végződnek jambikus logika szerint. Ezért dallamosság ebben a kötetben elsősorban akkor keletkezik, ha megfuttatja a jambust és egy hosszú szótagot több rövid követ, és így daktilusok vagy anapesztusok kerülnek a versekbe kellemes, akusztikus meglepetésekként: „érdeme táncnak az áramvonala” (Fűszál, tollpihe); „Hűség rajzol glóriát papagájra” (Horizont); „sötét környezi: az éjszaka méhe” (Világmécs); „Tudni a jót ‒ s a rosszat cselekedni? / Pálfordultán: entropológia” (Madár). Verseiről még azt lehet elmondani, hogy a páratlan és páros szótagszámú sorok nem alkotnak visszatérő mintázatokat a verseken belül, de ez az alapformára, a drámai jambusra is igaz. Viszont, ha a fülszöveg szerint félszonetteknek vennénk ezeket a hétsoros műveket, akkor elvárható lenne némi mátrix jelenléte. Így én nem feltétlenül alkalmaznám rájuk a félszonett megjelölést, bár azt is tudjuk, hogy napjainkban a szonett-fogalmába igen sok forma belefér.
Ez a sűrű szövésű, sokjelentésű, magas artisztikummal bíró, egyéni hangú, lassú és elmélyült olvasást igénylő és sok rokonlelkű művésszel kapcsolatot tartó könyv számomra Halmai Tamás eddigi törekvéseinek szintézise és csúcsra járatása, amin érződik, hogy egy művészileg és emberileg érett alkotó munkája.
Halmai Tamás: Előfeledések, Napkút Kiadó, Budapest, 2022
272. o.
