2021. május 09., 07:34
Bék Timur Aszterión című debütkötetének mindhárom ciklusa kiváló költeményekből áll össze. Üdítő jelenség a fiatal kortárs lírában, hogy az 1997-ben született költő nem csak a szerelemről és annak vonatkozásairól ír. A kötetben különféle témák és műfajok kapnak helyet: néhány vers felelősségről, bűnről és a rendről szól, személyes és szenvedélyes hangvétellel, de soha nem didaktikusan.
„Hogy a létezésem növekvő napfolt, / és jóságom csupán fényelvonás, / büszkeség, mit e csillagtól kiharcolt / az erkölcs és a kauzalitás, // tudom, és ez rettentően lehangol.” – Versekről beszélni nehéz. Jó versekről beszélni még nehezebb, hisz épp azon finom árnyalatok megléte adja egy költemény „jóságát”, melyeknek játéka alig vagy egyáltalán nem tetten érhető.
Bék Timur verseiről beszélni pedig kifejezetten nehéz, Aszterión című debütkötetének mindhárom ciklusa kiváló költeményekből áll össze. Üdítő jelenség a fiatal kortárs lírában, hogy az 1997-ben született költő nem csak a szerelemről és annak vonatkozásairól ír. A kötetben különféle témák és műfajok kapnak helyet: néhány vers felelősségről, bűnről és a rendről szól, személyes és szenvedélyes hangvétellel, de soha nem didaktikusan („Ha bemondják, hogy a mélység a jó, / az ember kertbe megy, és kutat ás, / akkor is, hogyha lelke léghajó. / Ezt úgy hívják: képmutatás.”); néhány az öntudat és identitás határait feszegeti („Mindegy, hogy négyzetbe, körbe / vagy versbe foglalják, / az ember addig ér, / amíg a teste engedi.”); de találunk anyaverset és eredethistóriát is („A fagytól megrepedt az út, // és ablakra nyílt a hideg / kilencvenhét hajnalán, / amikor, mint még senkinek, / megörült nekem az anyám.”)
A kötet első részének versei klasszikus lét- és vershelyzeteket idéznek meg kötött, illetve szabad formában: cigaretta, szerelem, nihil, kávézacc, közöny, Jim Morrison, eufória, magány. A lírai én közvetlensége, s a gondosan csiszolt és stílusos szplín tökéletes hangulatot teremt a továbbolvasáshoz. A második ciklus az Entrópia címet viseli, és a kortárs költészet egyik legmívesebb szonettkoszorúját foglalja magába. Témája makro- és mikrokozmikus, kifinomult érzékenységgel zsonglőrködik a nagy hagyományú lírai toposzokkal – anélkül, hogy közhelyessé válna. A mesterszonett szó szerinti és metaforikus csúcspontja is a kötetnek: „Felszakadnak roppant csillagködök. / Még rendszerűnek látszik az egész. / Egy ütemre vernek mind a délkörök, // de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz. / Én milliárd apró darabra török, / egyben maradni, élni túl nehéz.” A harmadik ciklus vezérfonala a címadó Aszterión mítosza, és szerkezetileg három labirintus-vers mentén tagolódik. A költő minótaurosz-metaforája, az elveszettség, a szerepcsere és meghasonlás fémjelezi ezt a ciklust: „A fejemre magányom tülköket hozott, / vérem sós, sötét, már cseppet sem királyi, / lábfejem a járástól elszarusodott; / látom, mit megöltem, azzá kezdek válni”, és az alkotás gesztusa is mérlegre kerül.
Bék Timur igazi csillagszemű juhásza az irodalomnak. Kötete oda kerül a leggyakrabban fellapozott verseskönyvek közé a polcomon – kevés van belőlük, és különleges helyet foglalnak el szobámban és szívemben: segítenek emlékezni arra, hogy mi is a költészet, s hogy milyen érzés belemarkolni az égi mezőkbe.
Bék Timur: Aszterión. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 8-i számában.)
