2021. augusztus 11., 08:51
Ádám Gyula 1961-ben született Csíkkarcfalván, Székelyföldön. A Marosvásárhelyi Művészeti Szakközépiskola grafika szakán végzett, fiatalkora óta készít fényképeket többnyire a moldvai és gyimesi csángókról, a székelyföldi és a szórványbeli emberekről, sorsokról. A rendszerváltásig titokban dolgozott, első fotókiállítását 1990-ben rendezték meg Csíkszeredában. Azóta is töretlenül folytatja azt a szorgalmas és fáradhatatlan kutató- és gyűjtőmunkát, amellyel a hétköznapokat örökíti meg, és nemcsak dokumentál, de érzelmeket is közvetít.
A megkerült Paradicsom méltó összegzése ennek az elhivatottságnak: négy évtized (az 1980-as évektől a 2010-es évekig) fényképeiből válogat. A könyv elején Haris László, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, György Attila, Molnár Vilmos és Macalik Ernő ajánlják, verseikkel és szövegeikkel illusztrálják az albumot, majd öt ciklusba rendezve lapozhatjuk fel a fotográfiákat: a Hegyen-földön járogatok vala című válogatás embereket, arcokat láttat, a Belülről izzó tűzben az erdélyi cigányok idejébe nyerünk betekintést, a Muzsikáltam én… ciklusban zenészekkel és hangszerkészítőkkel találkozunk, a Szentkeresztfa, de magas vagy… feszületeket mutat, valamint az In memoriam felvételei temetéseket, halotti meneteket és torokat örökítenek meg.
Ádám Gyula fényképei hitelesek, mert nem agresszív betolakodóként, nem leereszkedő művészként, nem objektív zsurnalisztaként közeledik fotóalanyaihoz. A sajátjai között jár, dolgozik és él. Tudja a kasza súlyát, a harisnya szorítását, tudja a friss kenyér ízét, az állatok szagát, az agyag lágyságát, tudja a talpa alatt csikorgó havat, a betlehemesek kántálását és tudja az időt is. Ahogy György Attila írja a címadó szövegben: „A moldvai csángók, a gyimesiek, a felcsíkiak, a barcaságiak, a kapáló pusztinai öregek és a kihalt templomban a Szent László-freskó: igen, ez mind a mi keresztünk. És mindezt alázattal, mívesen, mint a hajdani ikonfestők, teszi elénk Ádám Gyula. Nem művész, nem büszke, nem tör semmilyen babérra. (Esetleg a bablevesbe, mert oda kell.)”
Gyerekkorom egyik legemlegetettebb délutánja, amikor édesanyámmal kilátogattunk a szomszéd faluba, Ádám Gyuláék csíkkarcfalvi birtokára. Akkor újították fel a régi parasztházat, és közös fazekas-kemencerakó barátunkat kérték meg, hogy csinálja meg a kemencét – ahogy illik. Ennek a megünneplésére gyűltünk össze. Nem voltunk sokan, összeszokott kézműves-táncházas társaság. Mi, gyerekek, Gyula lánykái meg én, az udvaron viháncoltunk. Estefelé valaki kitalálta, hogy ha már elkészült, ki is kellene próbálni azt a kemencét. Igen ám, de nem volt a házban semmi süthető. Hosszas keresgélés után az egyik szomszédból előkerült egy öreg tyúk. Azt gyorsan levágtuk, megkopasztottuk és fel is tettük sülni. Jól húzott a kemence, vígan lobogott a tűz, mindenki megéhezett. A szárnyas szép aranybarnára pirult, és jó étvággyal láttunk hozzá. Az első falatnál rögtön kiderült, hogy a hús ehetetlenül rágós, de valahogy senki sem akarta megtörni az ünnepi hangulatot. A társaság csendben küzdött vacsorájával, és Gyula is csak ennyit szólt, fekete gombszemeivel somolyogva:
– Ez ejsze sas volt!
Ilyen szelíden, szellemesen és szívvel látja meg azt is a rengetegben, ahogy a hargitai kunyhó ablakán besugárzik a fény.
Ádám Gyula: A megkerült Paradicsom. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 21-i számában)
