Ma már ritka az olyan költő, aki nemcsak önnön nagyságát építgeti, hanem szolgálatként vállalja magára, hogy továbbadhassa azokat a kincseket, melyeket a sors neki látni és összegyűjteni engedett. Egyik ilyen kivételes költőnk a kárpátaljai Vári Fábián László, aki folkloristaként is évtizedek óta dolgozik azon, hogy kultúránk és ezen belül a kárpátaljai magyarság hagyományainak, folklórjának megannyi rétegét megismerhetővé tegye. Manapság, amikor az utóbbi hónapok kárpátaljai híradásait az anyanyelvhasználatot korlátozó törvény pusztításainak latolgatásai és a fenyegetettség érzésének megnyilatkozásai határozták meg, különösen tiszteletreméltó a költő azon gesztusa, hogy egy kötetbe rendezte a ruszin és ukrán népballada-fordításait.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni. A ruszinok pedig sok vonatkozásban sorstársak, identitás-meghatározó törekvéseikben bizonyára erős biztatás ez a magyar költő által példázott csakazértis. „...a folklórban nincs nemzeti elsőbbség, ahogyan a népek között sem. Csak népesebb és erőszakosabb nációk vannak – Isten szándéka ellenére” – jegyzi meg Vári Fábián László a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában megjelent kötet előszavában.
A gesztusértékén túl azonban mégis a kötet szellemi értéke a jelentősebb. Az elő- és utószóból ugyanis nemcsak azt tudhatja meg az olvasó, hogy a balladafordító költőt mi indította ennek a szép munkának az elvégzésére, de röviden felvázolja a ruszin és az ukrán nép történelmét, identitásuk pilléreit, népi kultúrájuk sajátosságait és főként a kárpátaljai balladakutatás történetét is.
A fordításkötet forrásanyagai között ott van az ungvári Lintur professzor gazdagon illusztrált balladáskönyve, mely az egyetemes ukrán folklórtörténet első népballada-gyűjteménye; a J. F. Holovackij orosz néprajzkutató szerkesztésében 1878-ban, Moszkvában megjelent, galíciai és magyar–orosz területekről való balladák, valamint a fordító az Ukrán Nemzeti Akadémia által 1987–88-ban kiadott háromkötetes balladakatalógusából is válogatott a magyar anyaggal tematikus vagy genetikai rokonságot mutató típusokat.
A kötet előzményeként fontos megemlíteni Lovassy Andor munkáját, aki 1944-ben magyar nyelvre fordította, és szövegmagyarázatai kíséretében Ungváron jelentette meg a Luka Demjan által Huszt, Ökörmező, Rahó és Volóc környékén gyűjtött 27 ruszin népballada szövegét. Ezt a könyvritkaságot Vári Fábián László egy beregszászi magánkönyvtárban őrzött példány által ismerhette meg. „Lovassy Andort 1939-ben »állami parancs« hozta először Kárpátaljára, s ennek ellenére »nem a néppel, hanem a lelkével« találkozott igazán először” – olvashatjuk az előszóban, de itt tudjuk meg azt is, hogy Lovassy Andor egy nagy, illusztrált gyűjtemény megjelentetését tervezte, mely nem valósulhatott meg, a mostani fordításkötet pedig a hét-nyolc évtizedes kontinuitáshiány miatt nem tekinthető e munka folytatásának, inkább újrakezdésének.
A tárgyi mivoltában is szép kötetet Manajlo Fedor (1910–1978) festményei díszítik, borítóján az 1924-ben készült, Hucul férfi és Hucul nő című, egészalakos portrékat láthatjuk. Sokrétű kötet ez, mint maguk a balladák is, és külön öröm rácsodálkozni azokra az igen elegáns asszociatív kapcsolódási pontokra, melyek az archaikus tudást hordozó folklórszövegek és a festmények között létrejönnek, ugyanis az öt témakör szerint csoportosított balladákhoz öt festményt társít az igényes szerkesztés: a szerelem, házasság témakörét a Körtánc vezeti be, a varázslat, rontás tematikát a Vak című festmény, a családi konfliktusokat a Temetés a Verhovinán, a háborút az Éhségmenet és a betyárság témáját a Szegényember.
Az igényes és tömör jegyzetek a kutatókat és a téma iránt érdeklődőket hatékonyan segítik a tájékozódásban, hiszen felvázolják az adott ballada történetének ismert párhuzamait, de innen tudjuk meg azt is, hogy az adott szöveg mennyire sajátos, hogy esetleg egy-egy elfeledett népballada egyetlen ismert változatát olvashatjuk éppen.
Mint látható, a balladák sokszor bűnhődéstörténetek, és jórészt konfliktusok mentén is csoportosíthatók – ezek a szövegek mind azt mutatják meg, hányféle módja van annak, hogy valami végérvényes történjen, legyen az a szerelem vagy a pusztulás. Érdekes arról is megbizonyosodni, hogy az olyan témák, mint a vérfertőzés vagy a családon belüli erőszak megannyi pokla, melyeket ha kortársaink emelnek be témaként az irodalomba, tabudöntögető, bátor tettként üdvözölnek sokan, mint elrettentő ellenpontozása a helyes útnak már jelen van ezekben a balladákban is. Tehát nem akkora tabutéma ez, az archaikus költészetünk megteremtői és átörökítői sosem voltak lesütött szemű köldöknézegetők vagy finnyásan félrefordulók.
De a könyv legnagyobb érdeme, hogy egy kiváló költő írta, akinek műfordítói kvalitásait dicsérve bárhol felüthetnénk a kötetet, hogy ezt példázzuk. Most viszont csak egyetlen szakaszt emelek ki a Vő-rabolta anyós című balladából: „A jó lónak jó az útja, / de a szegény asszony lábát / tövis tépi, szikla zúzza, / s mintha űznék, háta megett / holló kavarja a szelet, / lecsap röpte magasából, / vért iszik a lábnyomából.”
Vári Fábián László: A kakukknővér – 76 ruszin és ukrán népballada, MMA Kiadó, Budapest, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 22-i számában.)
