2020. december 02., 06:50
Mindig sóhajtva veszem kézbe azokat a könyveket, amelyeket valaki emlékére írtak. És ez a sóhaj mindig önsajnálat, így készülök fel arra, hogy nem elég, hogy eltávozott egy rendkívüli ember, most többszáz oldalon távolítják el tőlünk azzal, hogy szuperlatívuszokban méltatják és a közös emlékeket felidézve búcsúzkodnak tőle más kiválóságok. De nem ez történt a kilencven évvel ezelőtt született Juhász Ferenc (1928–2015) emlékének szentelt, A mindenség szerelmese című kötettel. Az előítéletet ugyanis teljesen lerombolta az azonos című dokumentumfilm, amely a könyv mellékleteként is megjelent. A költő lánya, Juhász Anna és Surányi András úgy idézte meg Juhász Ferenc portréját, hogy azt a közeget ismerjük meg, amelyben élt – a családja, a barátai, a pályatársai és mindazok, akik mesterüknek tekintették emlékeznek rá nem nagy szavakkal, hanem valódi emlékekkel, hétköznapi apróságokat emlegetnek fel, amelyek után mosolyogva megy tovább az ember.
Ez a közvetlenség alapozza meg a könyv ívét is. Juhász Anna az édesapjával beszélget egy régi fényképalbumot lapozva, verssorok váltakoznak gyermekkori emlékekkel és a fotók mentén kirajzolódó családtörténettel. Magunk elé képzelhetjük a tizenkét éves Juhász Ferencet, aki Nietzschét fordít, és barátjával, a későbbi festővel, Hantai Simonnal csatangol Bián a réten. Sajátos humora van az életnek, példaként most két epizódot idézek, egyet a gyerekkorból, egyet a fiatal felnőtt életéből: „Úgy volt, hogy mindig megnéztem a bűnöket. A főbűn az volt, hogy pápai vizeken kalózkodtam. Nem tudtam, hogy az mit jelent, de ezt gyóntam. A pap kinyúlt a gyóntatófülkéből, és adott egy pofont”; 1944-ben „Juhászt tehát besorozták, Biáról vitték fel őket Pestre, zűrzavarosnak és rendetlennek élte meg az állapotokat. A szolgálatból megszökött Juhász – a nyitott teherautóról leszállítva gyalogolniuk kellett a gyűjtőhelyre, Pesthidegkútra – Hantai unokaöccsével, Bunth Jánossal tartott. Megtudta, hogy nem listázzák őket. Egy hirtelen mozdulattal elvegyültek a katonai menetszázadban, és így kijutottak a pesthidegkúti táborból. Juhász hátizsákjában két könyvet cipelt: Kant A tiszta ész kritikáját és Weininger A nem és jellem kötetét. A körtérre érve – légiriadó ide vagy oda – egy antikváriumba tértek be, ahol megvette Tóth Árpád Örök virágok című műfordításkötetét és Oscar Wilde meséit. Hazaszöktek, gyalogoltak Biára.”
A következő fejezet a barátságok története, portrék, melyekből olyan pályatársakkal való közös dolgokból íródik meg egy korszak krónikája, mint Hantai Simon és Csernus Tibor festőművészek vagy Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Pilinszky János.
M. Nagy Miklós egy sajátos válogatást állított össze Juhász Ferenc verseiből, előtte pedig egy szelíd-pimasz vallomást olvashatunk arról az útról, amely ennek a költészetnek a bűvkörében megtehető.
Külön fejezet az emlékezőké, köztük Ágh István, Bartis Attila, Alexander Brody, Dragomán György, Kemény István, Szabó T. Anna, Takács Zsuzsa és Térey János ír arról, hogy számukra alkotóként, emberként mi volt meghatározó és példaértékű Juhász Ferencet olvasva, ismerve.
A hátramaradottaknak olyan furcsa összefüggések is szembetűnnek egy ilyen könyv szerkesztésekor, melyek talán csak leírva válnak súlyos tényekké, például mi marad egy barátságból, ha annak főszereplői már nem lehetnek velünk: „Juhászt és Pilinszkyt ugyanaz a kislányos mosolyú nagy színésznő búcsúztatta, Törőcsik Mari. »Boldog vagyok, hogy a kortársuk lehettem« – mondta egy interjúban. (…) évtizedeken át ő alakította a költő édesanyját A szarvassá változott fiú című, Vidnyánszky Attila által rendezett színpadi műben, később ennek filmváltozatában is. Úgy is búcsúzott Juhásztól, mint A szarvassá változott fiú édesanyja, a verset idézve: »Nem értem én, nem értem én, a Te különös gyötrött szavadat fiam!«”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 24-i számában.)
Ágoston Szász Katalin | Az élet énekese és társa a halálnak - Juhász Ferencre emlékezünk
„… a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”
