Ha valaki olyan könyvet szeretne olvasni, ajándékozni, amelyik elkíséri az embert, annak jószívvel ajánlom Böjte Csaba füveskönyvét. És az ajánlás mellett azt is meg kell jegyeznem, hogy nem szeretem a füveskönyveket, sem azokat az írásokat, melyek azzal áltatják az olvasót, hogy pontos iránytűként szolgálnak, netán tuti receptet kínálnak a boldogsághoz, sikerhez, fogyáshoz és más sokak által vágyott dologhoz. Protestánsként azt is kissé hátralépve szemlélem, ha valakit szent emberként emlegetnek, de Böjte Csabát mérhetetlenül tisztelem, mert hatezer nehéz sorsú gyereknek teremt olyan otthont, ahol megtapasztalhatják a biztonságot és a szeretetet. Viszont sosem tartoztam azok közé, akik csüggnek a közösségi oldalán, olvassák minden sorát. Az utóbbi években általában az ismerőseim ajánlására olvastam el néhány írását, és bizony sokszor bólogattam. Tisztán látó ember – ez elvitathatatlan. És tiszta a tekintete is, ezért nem zavar, hogy ferences szerzetes létére már-már sztárként fogadják, ahol megjelenik.
A füveskönyvet Csender Levente József Attila-díjas író írta, aki idén öt hetet tölthetett Csaba testvérrel, elkísérhette őt azokba a mindennapokba, amelyek tapasztalatai miatt a szerzetes hitelesen tud megszólalni és megszólítani. A beszélgetéseik kivonata ez a könyv, 136 témát érintő gondolatfutamot osztanak meg velünk.
Úgy vettem kézbe ezt a Lettner Krisztina gyönyörű fotóival illusztrált kötetet, hogy valószínűleg egy jól szerkesztett szövegegyüttest találok benne, mely egy író és egy szerzetes közös útjáról tudósít. De az író teljesen a háttérben marad, csupán a szerkesztés íve és a kiemelt témák érzékeltetik, hogy őt mi foglalkoztatja, valójában csak Böjte Csabát halljuk. Közvetlen, emberi, őszinte, sokszor kitárulkozó beszélgetésfoszlányok ezek. És olykor humorosak is – bizony gyakran kuncogva lapozunk tovább.
Különleges hatású könyv ez: az olvasó egyszer csak vágyakozni kezd arra, hogy jobb ember legyen. És Csaba testvér nem arról beszél, hogy tedd ezt vagy amazt, hanem azt mondja el, ő maga hogyan jutott el a meghatározó felismerésekig – látjuk őt fiatal bányászként, ahogy a kaolinbánya mélyéről felhozza az egyik társa holttestét, és értjük a félelmét; látjuk őt derűs és bölcs nevelőként, ahogy egy-egy gyerek vállára teszi a kezét, megértjük az örömeit és az aggodalmait is; látjuk őt haldoklók ágyánál, megszentségtelenített iraki templomok oltáránál, de látni engedi a derűt is, amely Isten szeretetének bizonyosságából fakad. Látni tanít minket, megmutatja, hogy olykor épp egy bosszúság, próbatétel, veszteség által érthetjük meg, mit kellett megtanulnunk. „A tiéd és mindenkié” – neki például egy elveszett könyv miatti bosszúságból fakadó felismerés életprogramot adott.
Több ezer gyermek jóra fordítható sorsán keresztül nap mint nap bebizonyosodik, hogy a szeretet a legfőbb és legműködőbb nevelési elv. A könyv egyik fejezetét, A tanítók tizenkét parancsolatát nemcsak a pedagógusok és szülők számára tenném kötelező olvasmánnyá, hanem mindenkinek, aki gyerekekkel találkozhat.
Örömhöz segítő gondolatok – ez a könyv alcíme, és valóban pontosan összegzi a küldetését. Nehéz ajánlóként egyetlen idézetet kiragadni a kötetből, hiszen csak fontos gondolatok vannak benne – a szeretetre nevelés fontosságáról, hitről és bizalomról, megtorpanásokról és felemelkedésekről, Európa és a kereszténység útjáról és jövőjéről. Egy olyan tanítást ragadok most ki a békéről, melyet Böjte Csaba szemtanúként közvetít nekünk, akiknek megadatott, hogy nem háborúban várjuk az ünnepet.
2017 tavaszán Csaba testvért Irakba hívták az olajfacsemeték ünnepére. Mint az Európai Unió díszpolgára, egy küldöttség tagjaként érkezett Erbilbe, majd onnan autóval Moszulba, a Ninivei-fennsík keresztény városaiba, falvaiba utaztak, hogy az ottani, részben vagy egészben lerombolt, megszentségtelenített templomokban imádkozzanak a helybeli káld és asszír keresztény egyház elöljáróival: „Az első helyiségben kíváncsian vártuk, hogy megszólaljon a pátriárka, vajon egy ilyen gyilkos háborúban, egy kirabolt, szétlőtt városban, ahol a tömegsírokban senki nem tudja, hogy hány halott nyugszik, mit mondhat Jézus Krisztus vérvörös ruhába öltözött főpapja. A pátriárka kezébe vett egy olajfacsemetét, megáldotta, magasba emelte, és szinte kiáltva mondta: »Vegyétek e törékeny olajfacsemetét, vigyétek haza, ültessétek el a véráztatta anyaföldbe, öntözzétek, neveljétek fel, hogy majd az árnyékába le tudjon ülni az én gyilkosom gyereke a te gyerekeddel a békéről beszélgetni.« Nagyon megrázó volt, ahogyan a családfők egyenként előjöttek, hogy átvegyék a törékeny facsemetéket. Járásukból, tekintetükből látszott, hogy ezek a kemény, sokat látott férfiak értik, és szó szerint úgy is gondolják a főpásztoruk szavait, ahogyan azt mondja nekik.”
Böjte Csaba füveskönyvét olvasva megerősödik az ember a hitben, hogy minden vészjóslás, fenyegetettség és disztopikus jövőkép ellenére bízhatunk Isten szeretetében, és nem a világ vége közeledik, hanem egy új, nagyszerű korszak hajnalán áll az emberiség.
Csender Levente: Böjte Csaba füveskönyve – Örömhöz segítő gondolatok. Helikon Kiadó, 2020.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
