2021. augusztus 02., 20:57
„Hol a mozgókép amely / megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes / hangjának? Elszállt a sugár! Ki hozza vissza? / Ki hozza vissza?” – írta Babits Mihály Jászai Mari halálára című versében.
A legnagyobb magyar tragika halálának 95. évfordulóján egyre vádlóbbak ezek a kérdések. Mit tudhatunk ma Jászai Mariról? Mi jut el hozzánk abból, amit a szavak nem tudnak megragadni? Mit érzékelhetünk ma az ő lényéből? Sem mozgókép, sem hangfelvétel nem őrizte őt meg nekünk, ezért is fontos vállalás Szilágyi Enikőé, aki Mi lennék nélküled? címmel Jászai Mari naplójából, vallomásaiból és saját reflexióiból készült darabot vitt színre.
A Gyulai Várszínház ősbemutatója attól különleges, hogy nem pusztán felidézi Jászai alakját, nem egy dramatizált élettörténet-rekonstrukciót látunk, hanem egy erdélyi színésznő vallomásainak lehetünk tanúi. Egy művészt látunk, aki hitelesen beszél nemzetféltésről, hazaszeretetről, az alkotó ember felelősségéről. Jászai gondolatait halljuk, Vörösmarty, Petőfi, Babits, Szőcs Géza szavai hangzanak el, de úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ezekről a nem hétköznapi témákról beszélni. Igazából épp ez adja a szembesülés furcsa katarzisát, a kimondás kényelmetlenségét, hiszen épp a nagy szavak pátosza vádol azzal, miért hallgatunk erről. Furcsa abszurditást ad az ünnepeinknek, hogy olyan szavakkal díszítjük őket, amelyeket kikoptattak a hétköznapi megnyilatkozásaink közül, erre most jön egy színésznő, és Jászai ürügyén megmutatja, mekkora ereje tud lenni annak, ha összekulcsolt kézzel, imaként elmondja a Szózatot. Katarzis vagy feszengés – kinek-kinek a maga vérmérséklete, meggyőződése, lelki nagysága szerint.
Jászai szavainak korszerűtlensége és ma is aktuális igazságai szintén döbbenetesek. Lépdelünk ezeken a finoman adagolt megfontolásokon, és időnként úgy térünk be a mába, hogy csak az arcrezdülés jelzi, milyen súlya van annak, ha oláhnak neveznek egy színésznőt, aki szép beszédéért Kazinczy-díjat kapott, vagy ha Petőfi nagyságát vonják kétségbe.
„Sándor, ha te tudnád, hogy kikért áldoztad fel fiatal életedet!
Ma délelőtt a polgármesteri hivatal folyosóján várakoztam, kezemben az előadásom pályázati kérvényével. Az iroda ajtaját elfelejtették becsukni, résnyire nyitva maradt, és egy művelődési intézmény igazgatónője fülem hallatára ezt mondta, amikor egy eljövendő Petőfi-szobor támogatásáról volt szó: »Mi a kurva anyjuknak kell nekik még Petőfi-szobor is?« Nekik. De kik azok a NEKIK? És mi az az IS? Ez magyarul hangzott el, az én honfitársam szájából. De vajon az a szobor Londonban, Rómában, Párizsban vagy New Yorkban kellett volna hogy napvilágot lásson? Villant át az agyamon. Nem, biztos, hogy nem, akkor még a gatyájukat is boldogan odaadnák, hiszen NYUGAT, oda lehet Petőfi-szobrot állítani! Ez a szobor itt és most nekünk kell, Magyarországnak kell, vagy az elszakított területeken élő magyarságnak. Ezért a mi kurva anyánk…” – így folynak be a mai tapasztalatok abba a térbe, ahol Jászai gondosan megválogatott szavai is hitelesen hangzanak el. Hiszen ma is ugyanazokkal a gondokkal, problémákkal, emberi hitványságokkal szembesül a népét szolgálni vágyó művész, mint Jászai Mari korában.
A mi jelenünk a keret, a mi világunk az a tér, ahova Szilágyi Enikő által beszüremkedik az egykori tragika hangja, hogy akinek van füle a hallásra, hallja!
Mi lennék nélküled? – Egy erdélyi színésznő vallomásai, Jászai Mari emlékiratainak felhasználásával
A Gyulai Várszínház ősbemutatója
Írta, rendezte és előadja: Szilágyi Enikő
Dramaturg: Elek Tibor
