Sandra Cisneros spanyol–amerikai írónő, a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja. Írásai az úgynevezett chicanas, azaz a Chicago térségében élő spanyol nők életéről szóló művek hagyományába tartoznak. 2019-ben elnyerte a magas presztízsű PEN/Nabokov irodalmi díjat, a teljesítményét úgy jellemezték, mint az amerikai irodalom kontinensen túli kiterjesztése, amivel hatást gyakorol a nemzetközi irodalom világára. De miről ír Cisneros? Arról, amiről a legjobban tud: az életéről. A Mangó utcai ház (1983) az első és legismertebb könyve, amelyben Cisneros először hallatta saját írói hangját.
Sandra Cisneros 1954-ben született Chicagóban, mexikói származású szüleinek hét gyermeke közül ő volt az egyetlen lány. Családja sokszor költözött Chicago és Mexikóváros között, így a gyakori lakóhely- és iskolaváltás miatt kislányként nem tudott hosszú távú barátságokat kötni. A magány, az állandó változás és az ütött-kopott házak mind hatottak későbbi írásaira. A Mangó utcai ház azon novellatöredékek gyűjteménye, amelyek ezekből a valós tapasztalatokból születtek. A könyv megjelenésének huszonötödik évfordulója alkalmával adott interjúban Cisneros úgy nyilatkozott, hogy tanulmányai során rá kellett ébrednie arra, hogy olyan házak, mint amiben ő nőtt fel, nem léteztek addig az irodalomban, ez pedig mélyen hatott az otthon és közösség szerepének értelmezésére. „Abban a pillanatban leltem rá az írói hangomra, akkor különültem el, amikortól igazán egyedinek tartottam magam.”
A Mangó utcai ház ismerősen cseng minden amerikai középiskolás számára, mivel a kötelező olvasmányok része. A kötet főszereplője és egyben narrátora a cselekmény során felcseperedő Esperanza Cordero mexikói– amerikai kislány, aki Chicago külvárosában, egy latin-amerikai gettóban él családjával a piros téglás, roskatag Mangó utcai házban. A mindössze száztíz oldalas könyv igen rövid fejezetei és olvasmányos nyelvezete könnyed olvasási élményt nyújt, a témák és a motívumok azonban csöppet sem azok.
Már a nyitófejezet elénk tárja a naiv amerikai álomképet és annak valós árnyalatát, amikor a még tizenkét éves Esperanza párhuzamba állítja a család lakhelyét és a kollektív álomotthonát, a fehérre festett házakat, amelyeknek az udvarát dús, zöld gyep borítja, és igazi lépcsők vezetnek a bejárati ajtóhoz, ahol mindenkinek saját szobája van, és legalább három fürdőszoba, miközben a poros Mangó utcai ház előtt áll, amelynek téglái omladoznak, az egész család egy szobán osztozik, és nincs folyóvíz az épületben. De egyvalami reményt ad neki: hogy egyszer innen el fog menni.
Esperanza szemszögén keresztül megismerkedünk a korabeli női sorsokkal, amelyek legfőképpen a kisebbségi közösségekben voltak gyakoriak. A túlságosan fiatal feleségek és anyukák, akik a középiskolát sem tudták befejezni, az elhagyott és özvegyen maradt háziasszonyok, akik a férjük nélkül már nem tudják eltartani magukat, a Puerto Ricóból bevándorolt asszony, aki még nem beszéli új otthona nyelvét, illetve a gyönyörű fiatal lány, akit a férje fizikailag bántalmaz, és nem engedi ki egyedül a házból. Ami marad nekik, az az ablakban való merengés és álmodozás, a történetek pedig ennek elmélyítése érdekében a mágikus realizmus jegyeit is magukon viselik. Esperanza többszörösen elhatározza, hogy ő más életre hivatott.
A történet központi eleme a kötet végén tárul elénk, méghozzá egy temetés- és gyászjelenet keretében. Ahogy a népmesékben szokott lenni, három idős hölgy arra buzdítja Esperanzát, hogy csukja be a szemét, és kívánjon valamit. Amikor ez megtörténik, egyikük így szól: „Ha elmégy, mindig vissza kell majd jönnöd a többiek miatt. Ez egy kör, érted? Te mindig Esperanza leszel a Mangó utcából. Nem törölheted ki, amit tudsz. Nem felejtheted el, ki vagy.” Sandra Cisneros pedig pontosan ezt tette A Mangó utcai házzal és azóta is minden kötetével.
A legszembetűnőbb különbség Cisneros és a klasszikus értelemben vett nyugati narratívák történetei között az, hogy míg az utóbbi nagyobb hangsúlyt fektet az individuális megváltásra, az egyén sikerére és a soha ne nézz vissza mentalitásra, addig a kisebbségi csoportba tartozó írók a közösség összetartó szerepére és az örökölt hagyomány ápolására, megőrzésére élezik ki mondanivalójuk lényegét, illetve az együttesen átélt traumákra. Ez rámutat arra, hogy egy adott történet mennyi mindent elmond a környezetről és azokról az emberekről, akik onnan származnak.
Sandra Cisneros megtalálta otthonát, és olyan házban él, amely a számára ideális. Mindeközben nem felejtette el azt, amit a fiatal Esperanzának mondtak akkor, abban a gyásszal átitatott házban, és erre életműve szolgál a legjobb bizonyítékkal.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
