Ki tudja, mi a pöszméte? Hát a köszméte? Na és mi a püszke, a piszke és mi a brüszke? S vajon mi lehet az egres? Nem titok: az összes elnevezés egyazon növényre vonatkozik, amelyet felénk büszkeként ismernek. Sárgás színű, kissé fanyar bogyós gyümölcs, a régi parasztházak kertjében gyakorta megtalálható volt, gyerekkoromban rengeteget szüreteltem, hogy anya vagy a nagyi szószt készítsen belőle. Ez esetben viszont nem a szósz a lényeg (bár az sem elvetendő), hanem a növény nevének változatossága! A magyar nyelvterületen ahány térség, annyiféle megnevezése ismert. Ennek tükrében már gyanítható, hogy Egressy Zoltán Piszke papa meséi című könyvében ki lehet a titokzatos elbeszélő, aki tíz vidám állatmesét adott közre. Egressy Zoltántól megkérdezték egy interjúban, hogy az állatmesék hagyományának tekintetében Ezópus vagy La Fontaine áll hozzá közelebb, mire ő rávágta, hogy „Piszke papa!” Az olvasónak nem marad hát más választása, mint belemenni ebbe a sajátos szerzői játékba, és úgy olvasni a történeteket, hogy azok Piszke papától származnak, csak Egressy Zoltán vetette őket papírra.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is. Erdő is feltűnik, meg tisztás is, félórányi tevegyaloglásra van a tenger, viszont telente nagy a hó, amelyben egyaránt sétálgat teve és flamingó, legfeljebb kicsit fáznak. A mesehősök által lakott terület nem lehet túl nagy, hiszen a lassú mozgású lajhár is képes bejárni, és a hangyakislány énekét hallja mindenki, aki épp nem alszik; ugyanakkor labirintusszerű is ez a terep, hiszen egyes szereplők folyton eltévednek benne, és haza kell őket kalauzolni. Föltételezhetően emberlakta lehet ez a mesebeli táj, hiszen az állathősök bármikor vásárolhatnak zabpelyhes kekszet, rollert, szempillaspirált, és szüleikkel, családjukkal megünneplik a decemberi ünnepeket, kedvencük a Mikulás és a karácsony. Mindebből sejthető, hogy Piszke papa nem hagyja magát korlátozni sem a logika, sem a tér és idő keretei által, történeteit a Mindenkori Mesevilágba helyezi, főszereplői pedig emberi tulajdonságokkal bíró állatok. Pontosabban állatkölykök. De nézzük csak sorjában!
Pepi, a kíváncsi kecske folyton elbitangol, és nem talál haza. Ő az újonnan érkezett ifjonc a kisállatcsapatban. Nehezen ismeri még ki magát a lakóhelyén, viszont érdekli minden újdonság, a természet minden csodája. Vivien, a szöcske sükebóka, azaz elkalandozik a figyelme, kissé együgyűnek tűnik. Az ugrándozásban viszont világbajnok! Artúr, a kullancs, úgy próbál javítani családjának népszerűtlenségén, hogy vér helyett harmatcseppet és málnaszörpöt kortyolgat, és azáltal szeretné elkerülni a kétkulacsosság gyanúját, hogy csak egyetlen kulacsot hord magával. Matyi, a kengurukölyök, igazi világ lustája. Az anyukája erszényében szeret heverészni, nagyokat nyújtózkodni és falatozni. Kedvence a keksz. Meg is nőtt tőle a pocakja. Biti, a lajhárfiú, nemcsak lassú, hanem oktondi is. „Buti vagy, Biti” – ugratják a társai, bár nem nevezném őt éppen butának, legfeljebb olyannak, akinek többnyire nincs szerencséje a gondolkodással. A szíve viszont aranyból van. Zoli, a pók, önzetlen és okos nyolclábú. Ő a legbölcsebb a csapatban. Mindent ő magyaráz meg a többieknek, és dicséretes, hogy még a magyar szólásmondások jelentését is ismeri. Krisztina, a dromedár, egyszerre segítőkész és makacs. Méretéből adódóan néha kisállattaxisnak áll, vérmérséklete okán pedig nem kedveli túlságosan a telet, de egy-egy téli sétát időnként bevállal. Bucek, a hangyalány, szép és muzikális: népdalokat és a népszerű együttesek számait egyaránt ismeri, és énekli is, a környék lakóinak nagy gyönyörűségére. Rozi, a flamingó, érzékeny és sírós madár, aki szabadidejében szívesen táncolgat. Tenyérnyi balett-tütüt és méretes csőrt visel, s nehezményezi, ha ez utóbbira emlékeztetik. Kata, a kardhal pedig a tenger úszóbajnoka, vízi bukfencezésre tanítja ezt a népes állatseregletet, legalábbis azokat, akik bemerészkednek a habokba.
E tarka társaság tagjai folyton jönnek-mennek, nyüzsögnek, s a kisgyerekekhez hasonlóan csodálkoznak rá a világra. Mindennapi kalandjaik életszerűek, súrlódásaik akárha óvodai csoportban esnének meg. A kötet ajánlója szerint ezek a kedves, elgondolkodtató történetek okosan tanítanak. A tanítási szándék valóban mind a tíz mesére jellemző. Olvashatunk egyebek között a szófogadatlanságról, a segítőkészségről, a gondoskodás fontosságáról, a csúfolódásról, a fogadalmakról és a falánkságról, emellett érdekességeket tudhatunk meg a természetről. Például virágokkal ismerkedhetünk a pipacstól a búzavirágon, a kökörcsinen, a pipitéren, a szarkalábon, a héricsen és az ezerjófűn át a katángig és a cickafarkig.
A természet ezernyi árnyalata a szöveg szintjén és illusztrációk formájában is megjelenik a könyvben. Láng Anna nemcsak állatseregletet rajzolt, hanem sajátos arborétumot is, otthonul, házul, paradicsomkertül a mese szereplőinek és az olvasó képzeletének. A karakteres rajzok jellemzője a finom humor, amely bájt kölcsönöz a mesekönyvnek, és az ábrák nyelvén jeleníti meg Piszke papa / Egressy Zoltán szellemességét. Ez utóbbiból szívesen olvastam volna többet is, lévén hogy a helyenkénti tréfás leírások és párbeszédek a történetek legszórakoztatóbb részei. Efféle mesemondói sziporka a címadó ételmegnevezés is, hiszen Piszke papa meséi a történetek tanulsága mellett humorba oltott kulináris élményt is nyújtanak az ínyenc olvasóknak.
Egressy Zoltán: Piszke papa meséi. Manó Könyvek, 2021
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
