Múltból jövendőt, ez a könyv címe, hiszen a meglévőből lehet építeni a megálmodottat. A szerkesztő Szekeres Attila előszóban igazítja el az olvasót. Ugyanis e könyvben itt is, ott is, amott is tanácsra, támogatásra szorulhat a tények közt meg-megtántorodó Olvasó. De miféle könyv lehet ez, mit akar a szerkesztő, és miket idéz bennem, hogy nyugtalanít az is, amit megrebbentenek egyenként a szerzők? Hadd szemelgessünk hát az írásokból.
Ambrus Attila egy 1944-ben készült fénykép kapcsán szólal meg. Katonák sora a hídon. „Amikor a hidak elválasztottak barátokat, népeket. Amikor a hidak nemzetek közé feszültek.”
Bedő Zoltán írása a háborúhoz tartozó be- meg kivonulásról szól. Rejtett védekezések mindenütt, sorok a Himnusz magasában. „A gyermekeim megszületését leszámítva legszebb pillanataimat az anyaországhoz való visszatérés bejelentése és a magyar csapatok bevonulása alkalmából éltem át.”
Benkő Levente küldeménye: „...két méter hosszú, egy méter széles, selyemből, címer nélkül. Szépen összefogva. S akkor apám: Ha kérdik, a’ mi, azt mondjuk, ingnek való a gyermekeknek...” Zászlók sorsa a határátkelésnél, történt mindez 1972-ben, „amikor apám s anyám a nagyajtai Hargita futballcsapat tagjaival készültek busszal kimenni Budapestre, a román–magyar meccsre”.
Csáky Zoltán a családja történetét meséli el. „Édesapám, Csáky Károly frissen kinevezett szakaszvezetőként Marosvásárhelyen ismerkedett meg a huszonkét éves gyors- és gépíró foglalkozású Buksa Ilonával, édesanyámmal. A mézesheteknek a csapatbehívó vetett véget. A 3. Magyar Hadsereg gyaloghadosztályát 1944 őszén a Dunántúlra irányították.”
Csinta Samu arról szól, hogy mit keresett Csinta tátája Székesfehérváron. „Hát ott volt börtönben...Nem is, várj csak, Siófokon.” És halad valamerre, cseppet sem közömbös rakománnyal a kötet.
Farcádi Botond ősi fényképet küldött egy ősi szekérkerékről, a kerékagyról. Jelkép. Lehet ez a könyv a jelképek visszajelzéseinek bibliája is. Farkas Réka. „Ülök a kard alatt, és emlékezem. Szüleimet idézem. Szétszaggattattunk, összeköttettünk...”
Fekete Réka szerint otthonossá varázsolt, történelmi szépségű és súlyú ajándékokat tesz közösségivé minden, mit a szeretet sóhaja nemesített.
Galbács Pál, a könyv mind szellemi, mind anyagi támogatója meg sem áll a két világháború foszladékai és fosztogatói mezejéig. A család egy, a nemzet egységre vágyott akkor is, vágyik most és mindörökké.
Gellérd Judit saját Trianonját pedzi meg Hawaiiról, édesen dédelgetve hazát, szakmát, szellemet s szerelmet.
Hecser László zokszó nélkül címezi ebbe a kötetbe szánt üzenetét otthonról, hazában s hazátlanul. „Milyen a Romániához csatolt Székelyföldön boldogulást keresni, milyen a Don-kanyart és az uráli fogolytábort megjárni...?”
Másréti Kató Zoltán: „Nagyapám frontot viselt ember volt. A Don-kanyarig jutott. Szerencséje volt, nem mészárolták le...” Mondom én most: Uram, Istenem! A békét is így kaptuk Trianonban, mint a szerencsét a Don-kanyarban egykor!
Most már biztosan állítom: magas igényt óhajtott érvényesíteni a szerkesztő, és sikerült neki. Ezt a könyvet úgy hozta létre a nemzeti közösség, hogy egymásról sem tudtak a szerzők. A legkülönbözőbb partokról, vidékekről suhog el ide az együvé tartozás tudata, óhaja, majd annak gyásza és sóhaja is. Hazánk, az Ország szétszaggattatott, a fájdalom, az aljas megaláztatás „nosza” nélkül ad erőt fájdalomra és életre.
Szekeres Attila (szerk.): Múltból jövendőt – Történelem hazulról. Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete, Sepsiszentgyörgy, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
