

Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is. A legnépszerűbbektől – Jo Nesbø, Camilla Läckberg, Arnaldur Indriðason, Jus si Adler-Olsen, Kristina Olhsson, Lars Kepler stb. – mostanra tucatszámra jelentek meg a különféle izgalmas történetek, de a kiadó igyekszik minden évben olyan szerzőket is bemutatni, akik korábban nem szerepeltek a repertoárján. Ez utóbbiak közé tartozik Alex Dahl Köd utána című pszichológiai thrillere is.
A történetet négy narrátori szemszögből követhetjük nyomon, amelyek folyamatosan váltják egymást. Mind egyikük elbeszélésében az a közös, hogy egyes szám első személyű elbeszélésmódot alkalmaznak, így hozva sokkal közelebb a befogadóhoz azt a témát, amelyet a szerző részletesen meg kíván vizsgálni. A négy narrátor közül három nő (Liv, Anastasia, Selma), a negyedik pedig egy kisfiú (Adrian), s bár az elbeszélés stílusa akár nőiesen lágynak is nevezhető – a legtöbb skandináv kriminek ez az egyik sajátossága –, mégis igen durva világba nyerünk általuk betekintést, mégpedig olyanba, ahol a legaljasabb szálakat a hatalommámortól megszédült, minden elvetemültségre képes férfiak mozgatják. Ezek a férfiak a fiatal, csinos nőkre csak eszközként tekintenek, kihasználják kiszolgáltatott helyzetüket, a legmélyebb nyomorból a legfényűzőbb életvitelig képesek őket felemelni, ám azért, hogy ilyen kiváltságos helyzetbe kerülhessenek ezek a nők, magas árat kell fizetniük: számolniuk kell azzal, hogy amilyen gyorsan sikerült felkapaszkodniuk, olyan gyorsan ki is eshetnek pártfogoltjaik kegyeiből, mivel többnyire csak eszközökként tekintenek rájuk, a burzsoá férfielit bármikor hátat fordíthat nekik, vagy akár el is tüntetheti őket a Föld felszínéről. Ebből kifolyólag kiábrándítóan gonosz az a cselekmény hátteréül szolgáló világ, amelyet a regény négy narrátora bemutat.
A Köd utána által mozgatott nőalakok legtöbbje a divatiparban tevékenykedő fiatal nő, akik szépségükkel elbűvölik a kifutóra szegeződő férfiúi tekinteteket, de ezek a tekintetek csak befolyásos üzletemberektől, kábítószer-kereskedőktől, eszkortszolgáltatást le bonyolító futtatóktól származhatnak, a többiek meg sem közelíthetik ezeket a többnyire Kelet-Európából származó lányokat. Az egyik női narrátor az oroszországi Jekatyerinburgból származik – leírást olvashatunk az utolsó Romanovoknak a város környéki erdőben történő elhantolásáról –, igazi keleti szépségként kerül bemutatásra, s modellként Olaszországba kerülve éppen az imént felvázolt utat járja végig. A felemelkedéshez vezető út könnyűnek tűnik számára – bár a felütésben többször is utalást találunk arra, hogy egy idegen országban a nyelvi és a kulturális különbözőségek miatt sosem lehet könnyű a beilleszkedés –, de mivel a fiatal, szebbnél szebb lányokból akad bőven, ezért hamar rá kell jönnie, hogy csak akkor tarthatja meg a divatmágnásnál elért pozícióját, ha teljesen alárendeli neki önmagát, azaz csak és kizárólag a milliomos férfi porcelánbabájaként határozza meg élete célját, egyéni kibontakozásáról le kell mondania. A fiatal, naiv és kiszolgáltatott nők kizsákmányolása mind szellemi, mind fizikai értelemben – nem csak Anastasia példáján – igen részletesen és meggyőzően kerül bemutatásra (a laikus olvasó számára mindenképp), így a szerzőnek egy olyan világba sikerül bevezetnie célközönségét, amely a legtöbb skandináv kriminek nem képezi a témáját.
Ahogy halad előre a történet cselekménye, egyre izgalmasabbá válik, mert bár fokozatosan rájövünk, hogy a narratíva különféle szálai valahogy összefüggnek, igencsak nehezen bontakozik ki a végső megoldás, de amikor erre sor kerül, akkor elhatalmasodik rajtunk az érzés, miszerint soha, sehol nem lehetünk teljes biztonságban, még akkor sem, ha úgy hisszük, hogy sikerült eltávolodnunk azoktól a köröktől, amelyek a hatalmukkal való visszaéléssel akár egy másodperc alatt egész életeket is tönkretehetnek. Bár a regény zárlata reménykeltő, az ebben az esetben a férfiak személyében testet öltő gonosz csak ravaszsággal győzhető le, halálos ölelésükből szinte a csodával határosnak számít a szabadulás.
A Köd utána más jelenségekre is felhívja a figyelmet: Adrian személyében a neurodiverzitás bemutatására vállalkozik, s az ő szemszögéből bemutatásra kerülő történet igen megható, ugyanis gyermeki ártatlansággal átitatott. Az Adrianszál tulajdonképpen a felnőttek hazug világának az ellenpólusát, a gyermeki naivitást képezi, s igencsak elgondolkodtat bennünket arról, hogy ezt a gyermeki jóhiszeműséget milyen hamar le kell vetkeznünk magunkról, s átadnunk azt egy másfajta magatartásnak.
Bár Alex Dahl ezen regénye igen olvasmányos, lehet, hogy sokak számára csalódást fog okozni, ugyanis a Köd utána nem egy tipikus skandináv krimi. Attól, hogy a szerző norvég, s a történet elején – amíg Skandináviában járunk – igen télies az időjárás, még nem beszélhetünk nordic noirról. A kriminek ez a típusa attól lesz igazán skandináv, hogy az adott régióra utaló társadalomkritikának igen hang súlyos szerep jut, de ebből a regényből ez hiányzik, mivel a lokális jegyek nem elsősorban a skandináv régióban bontakoznak ki, s a téma, amelyről éppen lerántja a leplet, sem elsődlegesen skandináv. A műfajban jártas olvasó megszokta, hogy az igen szövevényes történetek gyakran útikönyvként is olvashatók, ugyanis a cselekmény helyszíne mindig valós, legyen az akár nagyvárosi, akár Skandinávia eldugott tájait bemutató. A leírások általában olyan részletesek, hogy az olvasói képzelőerő által minden helyszín életre kelthető. A magyar fordításban a nyár óta elérhető Köd utána – amely egyébként a szerző ötödik regénye, de idehaza ezenkívül csak a Fiú a küszöbön című jelent meg egy másik kiadó gondozásában – bár nem a műfaj tipikus példája, mégis egy különleges és olvasmányos színfoltnak számít a magyarul is megjelent skandináv krimik között, amely műfajt az Animus Kiadó immár másfél évtizede töretlen lendülettel népszerűsíti.
Alex Dahl: Köd utána. Budapest, Animus Kiadó, 2023
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Ki gondolná, hogy különös dolgok bárkivel és bármikor megtörténhetnek? Illetőleg: ki gondolná, hogy különös dolgok nem történhetnek meg bárkivel és bármikor? M. Nyirő Mária A varázsmag szövetsége című meseregényének főhőse ez utóbbi kérdés hallatán bizonyára egyetértően bólogatott volna egészen addig a napig, amikor egy különös pillanatban megnyílt egy varázsajtó, és… Na de ne fussunk ennyire előre!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja.
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.