Nagyon tisztelem a verseket. A jó vers nekem olyan, mint amikor a süket először hall zenét. Elnémulsz tőle, talán meg is semmisülsz, egy kicsit belehalsz, hogy újjászüless – közhelyes, de ilyen. Egy jó vers torkon ragad, gyomron rúg, egy jó vers olyan, mint a csillagos ég fölötted, megmutatja, hogy milyen parányi és törékeny semmiség vagy.
A kortárs magyar líra jelentős része nem ilyen. Távol álljon tőlem, hogy ítéletet mondjak a poéták fölött. Nem szakmabéliként, inkább olvasóként viszont lennének kifogásaim. Nem tudom, hogy Önök hogy vannak ezzel, de én a kortárs magyar lírát unom. Vagy nem értem. József Attilát, Pilinszkyt, Rilkét, Hölderlint értem, a nagy Kortárs Költőt nem. És néha nem tudom eldönteni, hogy azért nem értem, mert hülye vagyok hozzá, vagy azért nem, mert nincs is mit érteni. Egy biztos: a ma íródó versek többsége nem szólít meg, öncélú mutatványoknak tűnnek. Olvasom/hallgatom a poémákat, és csak annyi jön le, hogy valaki verset ír, erről szól, ezt írja a nagy Kortárs Költő, hogy „én verset írok”, és ebből a tételmondatból a leghangsúlyosabb a személyes névmás. Ül a sok kis „alter deus” képernyőmagányban, és odapöttyint magának egy szegényes világot, amivel saját teremtői mivoltját bizonyítja, az ő dicséretét hivatott zengeni, vagy hogy.
Ez így igazságtalan általánosítás, tudom. Születnek jó versek, még olvastam is párat közülük. Ismerek jó költőket, akikkel élmény találkozni. A kortárs magyar vers tehát nem halott. Csak baromi nagy a zaj: az a fecsegés, amit kortárs magyar irodalomnak nevezünk, eltömíti a fület, szemet. Mintha a süket először egy afterpartyn kezdene hallani, ahol mindenki egyszerre beszél többé-kevésbé részegen, és ráadásul megpróbálják túlkiabálni a hangszórókból lüktető gépzenét.
Ebből a versletargiámból rázott fel Muszka Sándor Szégyen című kötete. Muszkát leginkább a Sanyi bá címszó alá sűríthető „székely nyeletlenkedések” révén ismeri a nagyérdemű. Az egyébként a maguk nemében valóban páratlan humoros szösszenetek még velem is elfeledtették, hogy Muszka Sándor inkább költő, mint író, mégpedig jó költő. Akkor ír verset, ha mondanivalója van. Lecsupaszított, sallangmentes a költészete, mintha fejszével faragna versszobrokat. Nem vidámkodik, és nem nyavalyog, nem zsonglőrködik a szavakkal. Kopogó, pontos versnyelvet használ, fáradt bölcsesség az övé, nem akar már világot váltani.
Ez a feszes versvilág kapott rémisztő mélységet legújabb kötetében. Muszka élete úgy alakult, hogy egy elfekvőben kapott állást. Bárkit megvisel, ha naponta testközelből látja a nyomort és a szenvedést. Olyan, mintha folyamatosan határhelyzetben élne az ember, a látottak percenként eszébe juttatják, hogy ez akár vele is megtörténhet. Hogy az ember anyag. És hogy vannak olyan helyzetek, amikor az emberi tudomány már nem segít.
És Isten sem fog. Ez Muszka következtetése. A Szégyen című kötet elementáris erejét az adja, hogy Muszka Sándor nem saját magáról ír, nem arról, hogyan szembesült önnön végességével. És nem panaszol fel semmit a Teremtőnek, nem vádol, nem ítélkezik, nem dühöng. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy az elfekvő világa Isten nélküli világ. És ha nincs Isten, akkor az embernek sincs méltósága. Az elfekvő az a hely, ahová azokat hozzák, akiknek már nincs hová menniük. Nem otthon, de még nem is a temető. Váróterem, ahonnan senki nem készül sehová. Muszka ezeknek az embereknek a történeteit meséli el. Empatikusan, kegyetlenül, őszintén. Tragikus emberi sorsokat villant fel, látjátok, feleim, mik vogymuk, pár mondat, ennyi vagyunk. Minden verse egyegy ökölcsapás.
És csak nő, sűrűsödik az olvasóban a szégyen és a fájdalom. Mert nincs megváltás, és azért nincs, mert Istenre hagyjuk, mi nem teszünk semmit egymásért.
Csak egy verset idézek, a Csendélet címűt: „alszik / négy napja már hogy nem látta anyját // nem leszek többé / sosem leszek rossz // apa / nem bír mozdulni / előtte egy üveg”.
Olvassák el a könyvet! Jobb emberek lesznek tőle.
Muszka Sándor: Szégyen. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2018
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 14-i számában)
Muszka Sándor | Versek
Felébrednek az éjszaka közepén
a gondok,
mint száradni kiterített rongyok
lengik be múló ifjúságuk;
