"Soha ne az íróról beszélj, ne is a művéről, csakis saját szembesülésedről a művel vagy az íróval. Saját magadról nyugodtan írhatsz” – írja Witold Gombrovicz a Naplójában, és ez egy olyan gondolat, ami eltalált engem.
A lengyel irodalommal – gondolom, mint sokan mások – Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regényén keresztül kerültem kapcsolatba. Az ántivilágban ott figyelt ez a bazi vastag mű a szüleim polcán. Sienkiewicz nem fogott meg, az egyetlen dolog, amire máig emlékszem belőle az az, hogy hiányzik az eleje. A három átok kölök közül valamelyikünk csonkíthatta meg még bébiolvasó korunkban, színes ceruzával is kidekoráltuk. Azóta sem tudom, hogy kezdődik a regény, és most már nem is fogom pótolni, jobb ez így nekem. Ugorgyunk.
Lázadó kamaszkoromban a székelyudvarhelyi könyvtárban jött szembe velem Witold Gombrowicz. Transz-atlantik / Pornográfia, ez állt a könyvborítón (Magvető, 1987), khm, könyvtárban, nyílt polcon pornográfia, na, mondom, ezt megnézem. Semmit se tudtam a szerzőről. És ez sokáig így is maradt, mert nem az fogott meg Gombrowiczban, amit írt, hanem az, ahogyan írta. Kitolt a komfortzónámból, így is lehet a szöveghez nyúlni, így is lehet a világra nézni, bólintottam nagyokat, máig hatással van rám. Azóta beszereztem minden magyarul hozzáférhető könyvét, és keresem Gombrowiczban Gombrowiczot. Aztán megjelent a Naplója (1953– 1956., Kalligram, Pozsony, 2000), kész felüdülésnek számított.
Az ezredfordulón fejeztem be a filozófia szakot Kolozsváron, tele volt a fejem mindenféle hiánnyal, mert az egyetem négy éve csak arra volt jó, hogy rádöbbenjen az ember, mennyi mindent kell még elolvasnia. Ebben segített Gombrowicz, például tőle tanultam meg, hogy a jó könyv az, amiről három év múlva is beszélnek, így azóta minden friss, körülhájpolt mű esetében megvárom a kötelező három évet. Ha még beszélnek róla, akkor esetleg elolvasom. Az ezredforduló más vonatkozásban is új pályára állított, friss végzősként a Korunk kulturális folyóirathoz kerültem filozófiai szerkesztőnek. Szerkesztőségi feladatként három évig írtam olvasónaplót, nagy volt a szórás, így került a kezembe Ryszard Kapuściński is. Szövegélmény volt a javából, a tudósításaiba beszüremkedett az élet. Az Ében című könyvét olvastam elsőként (Széphalom Könyvműhely, 2000), Afrikáról szól, és minden során éreztem, hogy ott járt, nem a szállodából írta a tudósításait. Kapuściński Afrika-képe olyan volt, mintha gyomron vágtak volna. Pedig akkor még szó sem esett a migrációról. De azt érezni lehetett, hogy a fekete kontinens robbanásközeli állapotban van. Hogy mit adtunk nekik mi, rómaiak? Két – metaforaértékű – tárgyat, amelyek az afrikai kontinensen általánosan elterjedtek: a műanyag tálat és kannát – no meg a sorozatgyilkolásra alkalmas fegyvereket. Mindkettő napi használatban van azóta is.
Végezetül, hogy vidámabb vizekre evezzünk, meg kell emlékeznem a számomra legnagyobb sci-fi íróról, Stanisław Lemről. Imádom a scifit, képes vagyok még a legrosszabb regényt is végigolvasni ebben a műfajban. És közben nagyon-nagyon sajnálom, hogy Lem teljes sci-fi univerzuma csak négy vaskos kötetre rúg. Minden rossz sci-fi helyett egy Lem-regény – ez lenne a világmindenség harmóniájának kulcsa.
Apropó, Lem: a Kiberiáda döbbentett rá arra, hogy mennyire jó fordítóink vannak. Addig valahogy természetesnek tűnt ez nekem. De amit Murányi Beatrix Lem (és Mrożek!, tényleg, még ő is kedvenc) műveinek magyarításából kihozott, az már művészet. Sajnos, nem tudom, hogy hol él Murányi Beatrix. De ha valaki kedves olvasónk esetleg ismerné, kérem, tolmácsolja neki legnagyobb tiszteletemet és nagyrabecsülésemet. A fordításain keresztül zúgtam bele véglegesen az anyanyelvembe.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 24-i számában)
