Színes, kegyetlen szerelem, különös lényekkel és a görög mitológiánál is gazdagabb világgal – ezekkel a szavakkal lehetne legjobban jellemezni Brian K. Vaughan jelenleg is futó képregénysorozatát, amely a Saga címet viseli. Mindig érdekes és egyben jogos kérdés az, hogy az irodalmi kánonon belül milyen pozíciót foglal el a gyakran popkulturális utalásokkal teletűzdelt comics. Egyáltalán, szerepel-e a kánonban? Lehet-e komolyan érvelni a Marvel és a DC szuperhősei, a nagy képernyőre kerülő The Walking Dead zombihordái és a futószalagon gyártott japán mangák extrémebbnél extrémebb tartalmai mellett? A világirodalomban s főleg az angol nyelven születő alkotások óriási hálójában egyre többször látni, hogy a kritikusok nem feltétlenül különböztetik meg a nálunk szép- és szórakoztató irodalomként kettéválasztott kategóriákat. Hiszen ki mondja meg, hogy a Trónok harca „csak” egy, a mainstreambe befurakodott fantasy, vagy hogy Dan Brown művei a bravúros fordulatokkal csupán az olvasó számára érdekesek, s önmagukban nem képviselnek értéket? A képregényekkel hasonló a helyzet, mert hiába Scott McCloud zseniális kötetei a műfajról (A képregény felfedezése; A képregény mestersége), a szélesebb réteg még mindig valamiféle gyerekeknek való könnyed olvasmánynak tartja az egyébként a „magaskultúrában” méltán pozíciót igénylő művészeti ágazatot. S tessék, már e sorok írója is önellentmondásba kerül, magaskultúráról beszél, értékítéletet alkotva ezzel.
A Sagára a véletlen folytán találtam rá. Míg korábban a kortárs irodalom bugyraiból a romantikus olvasmányok közé menekültem kikapcsolódó agytornaként, addig ezúttal – hasonló indíttatásból – a képregények jelentették a kiutat. Mivel a mozi világában a szuperhősök kerültek rivaldafénybe, semmiképpen sem szerettem volna ugyanazokat a történeteket átélni papíron is, így alternatívákat kerestem. Brian K. Vaughan neve ismerősen csengett. Az Y: The Last Man és az Ex Machina is kiváló olvasmánynak bizonyult, s mivel a Saga borítója azonnal beszippantott, részese lettem a képregény különös atmoszférájának. Az első szám fedőlapján egy szárnyas nő éppen gyereket szoptat, másik kezében pisztollyal, miközben egy szarvakkal ábrázolt férfi öleli át, oldalán szamurájkarddal. Elég nagy őrültségnek tűnik, de figyelemfelkeltésre kiváló. A Saga valójában pontosan olyan, mint amilyen ez a nyitókép: szeretettel átitatott, piszkosul fantáziadús és képileg gazdag. A történet a deus ex machinák deus ex machinájával kezdődik, a befogadó egy szülés kellős közepébe csöppen, amelyet Fiona Staples illusztrátor bántóan naturális módon rajzolt meg. A finomkodás egyáltalán nem jellemző a sztorira, sem írói, sem grafikai szinten. A főszereplők, Marko és Alana két különböző néphez tartoznak, amelyek folyamatosan harcban állnak egymással, az ő viszonyuk szentségtörésnek számít, gyermekük, Hazel születésével pedig mindannyian veszélybe kerülnek. A kaland az egész univerzumot átszeli, valódi űroperát teremtve, melynek során tévéfejű robotokkal, nyolclábú, sokszemű rovarokkal és beszélő pingvinekkel találkozunk. Az extravagáns külső azonban bőséges belső tartalommal rendelkezik. Az erotikával, trágársággal és véres erőszakkal átszőtt szüzsé folyamatosan tabukat döntöget, miközben parabolairodalomként egyszerre szól a(z emberi) kapcsolatokról és az aktuálpolitikáról, nemegyszer görbe tükröt és fityiszt mutatva a társadalomnak. Vaughan a képregény 2012-es indulásakor kijelentette, hogy alkotásából nem lesz sem sorozat, sem film, így a kreativitásának senki és semmi sem szabhat határt. A Saga minden kötetében él a cliffhanger, azaz a függőben maradó cselekmény fegyverével. A tavaly szeptemberben megjelent utolsó szám utolsó képkockája egyszerre letargikus és iszonyatosan dühítő, olyasvalami, amitől az olvasó a falat kaparja. Egészen a következő számig.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. április 20-i számában.)
