Arnaldur Indriðason: Hidegzóna. Fordította Torma Péter. Animus Kiadó, Budapest, 2010
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés. Ráadásul Izlandon olyan különös neveket viselnek az emberek, hogy igencsak nehéz eligazodni közöttük, azt sem tudni, nőről vagy férfiról van-e szó. A könyv végén a fordító elmagyarázza az izlandi névadás jellegzetességeit, sőt a regényben szereplők nevének kiejtését is megadja. De eddig el kell jutnia az olvasónak.
Aztán egy hirtelen fordulattal Lipcsébe vezet a történet, valamikor a háborút követő újjáépítés idejére, ahová a világ minden tájáról érkeznek keletnémet meghívásra és ösztöndíjjal hallgatók a marxista egyetemre. A háttérben vészjóslóan feltűnik a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi székhelye. Az izlandi hallgatók segítségére kirendelt fiatalember rendszeresen kikérdezi őket a politikai eseményekről, így kerül szóba a szovjet–magyar viszony értékelése, sőt egy magyar lány is felbukkan az izlandiak társaságában, akinek az 1956-os eseményeket követően nyoma vész. Ugyanis magyar mintára ellenállásra buzdította a dogmatikus szocializmussal elégedetlen egyetemi hallgatókat.
Odahaza viszont gőzerővel folyik a nyomozás a tófenékről előbukkant csontváz ügyében, akit talán a maffialeszámolásokhoz hasonló nehezékként a szovjet kémeszköz tesz érdekessé. A csontváz korának megállapítását követően a hatóságok a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején eltűnt fiatal férfiak után kutakodnak, az eltűntek hozzátartozói egytől egyig személyes tragédiák soráról számolnak be, miközben a nyomozást vezető detektívnek a saját démonaival is meg kell küzdenie. Feleségét és két gyerekét elhagyta, a volt neje gyűlöli, és igyekszik ellene uszítani a vele élő gyerekeket. Az idősebb lánytestvér már tizennégy évesen ivott, dohányzott, hasist szívott, majd magzata elvetélését követően végleg átadta magát a drognak. Mámoros állapotában egy alkalommal majdnem meggyilkolta apja nyomozótársát. Noha nem éltek együtt, mindig az apja pártján állt, még akkor is, ha ehhez álomvilágba kellett menekülnie. Öccse szimpla alkoholista maradt, de ő tartotta a viszonylag laza kapcsolatot a nővére és az apjuk között. A nyomozó legnagyobb tragédiája, hogy gyermekkorában egy hóviharban elveszítette öccsét, akinek testét soha nem találták meg.
A rengeteg szálat és részletet megjelenítő regény a 75. oldalig összeáll. Még sejtésem sincs ugyan a végkifejletet illetően, de legalább a szereplőket megkülönböztetem, már sikerül eligazodnom női-férfi mivoltukat illetően, valamint tudom, melyik epizód játszódik napjainkban, és melyik a hidegháború idején. Nem csupán ezen felismerések folytán élvezem a történetet, hanem amiatt is, mert a szerző nagyon ügyes elbeszélő.
Az eltűnt férfi kilétének megállapítása érdekében kutakodnak egy régi Ford Falcon típusú kocsi után, amelyet a vezetője egy forgalmas buszpályaudvaron hagyott, és hiányzott egyik kerekéről a dísztárcsa. Nyomoznak a tóban talált hírszerző-felszerelés eredete után, nagykövetségeket, külképviseleteket keresnek fel, értesüléseket igyekeznek szerezni Izland külügyminisztériumában, mindezt negyven évre visszamenőleg. Ugyanebből az időből kapunk értesüléseket a Varsói Szerződés országaiban uralkodó állapotokról, valamint arról, hogy ki hogyan szembesül a népére telepedő diktatúrával.
A könyv egy bűnügyi regénybe ágyazott politikai krimi. Egyes skandináv krimik kapcsán kifejtettem már, hogy ez a műfaj jószerével kiszámítható. Sok bennük a fordulat, a feleslegesen felvett, majd elejtett szál, de a végkifejlet előbbutóbb felsejlik. A Hidegzóna esetében kezdetben nagy a zűrzavar, szinte kilátástalannak tűnik a megoldás, ám a regény 168. oldalától mintha fülénél fogva rángatná a szerző olvasóját a lehetséges megoldáshoz, ami igazán jólesik az előtte megvezetett regényolvasónak, végre érti a dolgok alakulását. Habár még hátravan 87 oldal a könyvből. És meglepetés is bőven! Nem az lesz a tettes, akire számítunk, hanem egy folyton előtérben tartott szereplő, akiről feltételezni sem mernénk a gyilkosságot, az áldozat is más, mint akire számítottunk, a hajdani ellenségből pedig jóindulatú tettestárs válik. Van tehát csavar bőven az utolsó 87 oldalon.
Volt értelme visszanyúlni az eredetileg 2004-ben megjelent, magyarul 2010-ben kiadott regényhez, a skandináv krimik egyik előfutárához. Említettem, hogy műfaja szerint politikai krimi, de nem a részletező fajtából. Konkrétan nem esik szó a diktatúrák gaztetteiről, a folyamatos megfigyelésekről, árulásokról, a szólásszabadság korlátozásáról, mindezeket a szereplőkkel történtek révén mutatja be a szerző. Van benne viszont rejtély, titok, szerelem, családi tragédia, szép emberi gesztusok. Kész regény.
A szerzőről
Arnaldur Indriðason 1961-ben született Reykjavíkban, ma is Izland fővárosában él családjával. Történésznek tanult – ez magyarázhatja, hogy alaposan ismeri a hidegháború európai lecsapódását –, dolgozott újságíróként, forgatókönyvíróként, majd regényírásba kezdett. Történeteiben zömmel ugyanaz a nyomozócsoport tűnik fel. Ő az egyetlen szerző, aki két egymást követő évben is elnyerte a skandináv krimiírók szövetségének díját, és az egyetlen, aki külföldiként megszerezte a brit krimiírók társaságának díját. Magyarul mintegy tíz regénye olvasható.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
