Az irodalomban jelen lévő diskurzus a testről egyre erőteljesebb. A titokzatosságba merülő test rengeteg szépirodalmi mű ihletforrásává vált. Fehér Csenge fiatal írónő A kibomló test című debütkötetében különleges elbeszélésmódot választ eme testkép ábrázolására.
A könyv három részre tagolódik, az első kettő ciklusszerűen a témák mentén egybegyűjti a novellákat, az utolsó viszont egy ciklus hosszának megfelelő elbeszélés lesz. A szerzőnő eltér a pályakezdők megszokott sémáitól – a kötetcím és cikluscímek a könyvben szereplő történetek címeinek egyikével sem azonos; ahhoz, hogy tökéletesen áthassa a novellák egészét újabb, átfogóbb címekre volt szükség, s így A kibomló test minden porcikájában összetartja a huszonegy elbeszélést.
Mink van, ha testünk van, és mivé leszünk nélküle? Miből lett a test és mivé válik nélkülünk? Hogyan érzékeljük a testbezártságot vagy miképp szabadulunk meg tőle? Ilyen kérdések sorozatára épülnek fel a történetek, amelyekben a tulajdonképpeni test mellett az elbeszélés is ugyanolyan érdemlegessé hangsúlyozódik. Ezek a testelbeszélések műfaji határok megbontásához vezetnek – s nemcsak szerkesztési szempontból látjuk, ahogy ezek a történetek a mese világába kalauzolnak minket, olvasókat, hanem intertextuális megoldások is erősítik ezt a vonalat: „A napra lehetett nézni, rám nem.” (A jáspisszemű báró)
A Vénákból halászháló című szövegegyüttes a testre akasztott súlyokat beszéli el – honnan indult a testi lét és merre tart: „Az anyja méhe túl szorosnak és túl dohosnak bizonyult a számára, a szél is folyton besüvített a lyukon, szegény Kálmán állandóan fázott odabent. Mikor végre nagy nehezen kimászott a húsból épült kriptából, az orvos a fagyás jeleit vélte felfedezni a testén.” (Egy éjszaka a jégszekrényben), illetve hogyan válik eggyé a gyökér és a hús: „Nézd közelebbről: a moha alatt pettyes csontok fehérlenek, a fák gyümölcsét ha szakítanád, viaszos héj helyett emberi bőrre tapintasz.” (Burjánzás)
A Szűzhártyából ablak folytatja ezt a tematikát, jobban mondva megkerüli azt, és a testben születő test kérdéseire fókuszál: „de a gyomra puffadt, egyre puffadt, egyre kerekedett. Először azt gondolta, lenyelt valamit. Érezte, hogy ez az izé mocorog odabent, hogy a hasfalát kaparássza apró karmaival. Olykor azt is hallani vélte, ahogy nyüszög. Belém bújt az ördög, hajtogatta. Csak a szerelem bújt beléd, röhögött az anyja. De nem érzett magában szerelmet sehol.” (Amit beléd raktak)
A kötet záróegysége a Csonteső, egy különálló novella, mely a mesei elemeket tekintve a legerőteljesebb: hínárhajú lány, kárókatonává változó nagymama és pikkely borította emberi testek szerepeltetésével bontakozik ki a cselekmény, mely éppoly rögös, végeláthatatlan, mint a testről alkotott képünk: „Túl nehéz vagy, hagy itt a tested, csak úgy vihetlek át. […] És a kincsek, a vér és a test a parton maradtak. Utóbbit egy ágra akasztva találták meg a víz fölött hintázva.” (Csonteső)
E kötettel a szerzőnő a testtapasztalat elbeszélhetőségének egy új megközelítésmódját szemlélteti, s bár cselekményben gazdag történetekről beszélünk, nem kell radikális határvonalakat szétrobbantani ahhoz, hogy Fehér Csenge első novelláskötetére azt is mondhassuk: ez tiszta költészet.
