A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást mutatnak, még mindig nem lehet megállapítani, hogy mikor érik el a végleges céljukat, illetve azt, hogy ez a cél pontosabban mit is takar.
A kortárs irodalom hemzseg az újoncoktól, az írni vágyóktól, melyet évtizedek óta egyre több nő is képvisel – ez utóbbi pedig talán az egyik legszembetűnőbb s egyben legszimpatikusabb átalakulása az irodalomnak. A nők tehetsége lassanként éppolyan elfogadhatóvá válik, mint a férfiaké. A legfőbb kérdés pont ennek a folyamatnak a miértjére fókuszálódik, miközben elfelejtjük körüljárni azt a problematikát is, hogy ezek a nők pontosan miről is írnak, milyen okból, kiért, vagy éppen miért (s talán ebben az esetben sokkal relevánsabban hangzik), mi ellen akarnak felszólalni. Rengeteg női szerző helyezi központi témájává a saját nemének kihasználtságát, eltárgyiasítását – s amit mi, olvasók, gyakran hagyunk feledésbe menni az az, hogy nem csupán az irodalom iránti szenvedélyéből teszi mindezt az írónő, nemcsak a szellemi önmagát képviseli az adott műalkotásokkal, sokkal inkább a testiségét igyekszik megóvni; egyúttal pedig felhívja (illetve valószínűleg ez a célja) a figyelmet egy olyan társadalmi problémára, amely korántsem tudható be egyszerű könyvborítók közé zárandó történeteknek.
Bánkövi Dorottya első verseskötetében a címígéret ellenére nem a fentebb vázoltak útját követi, hanem egy újabb megközelítést, egy kifordított világot tár elénk – a szerzőnő nem panaszkodik, sokkal inkább verstörténetekbe sűríti vallomásait. A debütkötet nem pusztán a társadalom peremére szorult egyedek felemelését szolgálja; sőt talán nem is ez a cél, hanem egy olyan út bemutatása, melyben a lírai én fokozatosan átalakul, egy fejlődéstörténet szemtanúivá válunk – a kamasz lány élményeitől egészen az anyaság megtapasztalásáig jutunk, miközben a férfiakról szerzett ismereteink is folyamatosan kiegészítődnek.
A kötet szerkezeti íve is az önmegmutatás és önmegtalálás különböző fázisaira épül – még az elkülönített ciklusok előtt a Minden színben című kezdővers már előrevetíti azt a női képet, amelyre a kötet többi részében számíthat az olvasó, s melyben már felcsengenek azok a kulcsfontosságú fogalmak is, melyek visszatérő motívumokként egymásra hangolják a verseket, és az egymás mellé gyűjtött verstömböket is. A könyv a lírai én önfeltárulkozását leginkább a nő és férfi kapcsolat összjátékában láttatja, a női (ki)lét ezekben a viszonyokban fog magára találni, megmutatkozni és lassacskán lebomlani, illetve kicserélődni.
Ez a női alak az első periódusban, Az ártatlanság korában erőteljes szembenállást mutat a férfiakkal – itt még a nő teremt, ő irányít; kifordítja a sztereotípiákat, miszerint a férfi birtokol: „Sárból férfit teremtek magamnak […] énrajtam jut kéjjel telt hazába, / fogaim vésnek nyakára vízjelet.” (Sárból férfi) Ez a félelem és gátlás nélküli hangnem főként a kötet első felére jellemző – a versek többszörösen is rámutatnak, a férfi értéke csupán a nő (ott)létével értelmezhető: „De nőtlen / lám, még kifejlődni sem vagy képes. […] Dühít, / ahogy értelmet nyersz – csupán általam.” (Erdőmagány), de mindeközben a birtoklási vágy kielégítésének egyetlen lehetősége is elhangzik: „Majd átengedem mindenem: / egyetlen lehetőség az uralkodásra.” (Birtok) A különféle történetek alapját a női alak tapasztalatain túl a férfiakról szerzett ismeretek alkotják.
A Calea Turzii egy következő állomást mutat, a költőnő Kolozsváron töltött ideje alatt feljegyzett verskollekciójában a férfi, mint elem, kilép a sorokból, helyét egy idős női alak váltja fel, s így a teremtés is újféle értelmezést fog nyerni. A Blokk és Határátkelések című alkotások hangsúlya a (saját és a másik élet)történet megírásának aktusára tevődik: „Ha ő én lenne, / most már biztosan verset írna.” A női létkérdések most már nem egy férfi-énben tükröződnek, hanem egy idősebb, tragédiákat megélt asszony életútján keresztül – s ebben a versciklusban fog először a lírai én ilyen nagy távolságot tenni önmagától, és itt fog először harmadik személyben beszélni az eddig hangsúlyos valló-énről. A női sorsok egymásra hangoltsága a kötet további részében lesz értelmezhető – az idős asszony anyaként áll a megszólaló előtt, aki az elvesztett (öngyilkos) gyermekét látja a befogadott diáklányban; az anyakép ettől a ponttól fogva hozzátartozik a női létformához, mely leginkább a kötet lezáró egységében éri el tetőpontját. A biblikus elemek beemelése a verssorokba, az ártatlan utalások is többször az anyaságot aposztrofálják, viszont már nem a kötetnyitóban szereplő férfi-női kapcsolatokat szétszaggató intenzitásával teszik mindezt, hanem a teremtés egyéb módozataira világítanak rá: „megfoganni”; „elvetélni”; „és nem tudtunk mást, csak teremteni,/ ami épp az eszünkbe jutott.” (Látogatás)
A kötet második fele, a kötetcímadó egység és a Valahol fennakad versei folytatják az előző részben tárgyalt beszédmódot, szembemenve a legelső ciklus magabiztosságot tükröző, férfiakat kijátszó hangnemével, és egy megtorpanásra leszünk figyelmesek: „többé sem előre, sem hátra / csakis befelé, ahol démonok / kötik csokorba a kitépett bogárlábakat.” (Előjegyzés nélkül) A kötet záróakkordja pedig szépen összegzi az egész utazást, mely az önmegtalálás különböző megállóit tartalmazta, s egyben a kezdőversre is erőteljes utalást tesz: „Az leszek, ami kezdettől vagyok – / talán tíz, talán már több ezer élet / a változó színű írisz mögött.” (Átjáró)
Bánkövi Dorottya A női test biztonsága című verseskötetével a női lét kérdéseire nem válaszol, hanem megéli azokat – köntörfalazás nélkül vág bele egy olyan utazásba, melyben a szerelem, emlékezés/képzelet összefügg a testiség megmutatásával; ez egyrészt a túlerotizált versképekben, másrészt a női test mint életadó anya válik izgalmassá – mindezt pedig a teremtés különféle módozatain keresztül veti papírra a költőnő.
