2022. augusztus 22., 09:14
Az emberiség legnagyobb feladata – ami egyben az önmegismeréshez vezető út első állomása is – a történelmi múlt köré fonódó rejtélysorozat szétdarabolása, megtisztítása. A jelen meghatározottsága mindig az előző korok vizsgálatában lesz értelmezhető – s csakis akkor tudunk rájönni egyes jelenségek kialakulásának vagy éppen az eltűnőben lévő folyamatnak az okára, ha a fenomén gyökeréig ássuk vissza magunkat. A lehetséges vizsgálópontok homályosságában szükségünk van arra az emberi tudatra, mely a mindenkori én mozgatórugóját keresi. A szubjektum jelenléte lélegeztetőgépen tartja a régmúlt valamennyi szegmensét – a kíváncsi jellegéből fakadóan pedig a maradék újraélesztésével is megpróbálkozik. A tudásvágy és az önmegvalósulás iránti sóvárgás bevonzza mindazokat a lépéseket, melyeket a történelmi kutatások előfutáraiként ismerhetünk.
Az énkép legfontosabb tulajdonsága a viszonyrendszerekben keresendő: a valahova és a valakihez tartozás – a valamiből létrejött állapot. Minden vizsgálattípus valamilyen formában a következményeken túl a visszavezethetőségre koncentrálódik – az ok-keresés az én-lét biológiai és szellemi körülhatároltságán túl eljut az élet beágyazott írmagjáig: az önismeret teljes leképzése lehetetlen küldetésnek számít a hátunk mögötti út eltakarásával. A „Ki vagyok én?” kérdés magával hozza azokat a szerteágazó íveket, melyek kiterjedhetnek egy ember családi körére, de akár az egész emberiségre.
Az irodalom egyes periódusainak lenyomata társadalmi kórképpel szolgál – ezek a szövegek segítenek értelmezni az adott korszak társadalmi helyzetét, de sok esetben a jelenünkben érzékelt kihatásokat is. A világháborúk és a rohamos fejlődési ráták valaminek a következményeként interpretálódnak, a bolygónk pusztulóban lévő állapota, ez a visszafordíthatatlan folyamat körkörösen visszaér oda, ahonnan elindultunk: mint eredmény az előző események foganatjaként. Semmi sem véletlen; a múlt egyes darabjai – ismeretlenségük ellenére is – hozzánk tartoznak. Az én feltárása nem kikerüli ezt az idegennek hitt halmazt, hanem célponttá teszi mindazt a fátyollal kitakart töredéket, mely – a túloldalon – az ok-okozati összefüggésekre világíthat rá. Így válik fontossá a családfa kutatása, a történelmi regények szociografikus komoly vizsgálata is – ezek a komponensek többnyire a hovatartozás megválaszolásában adnak helyet az önfeltárás fedélzetén.
Sántha Attila Ágtól ágig című legfrissebb kötete szépen beleilleszkedik a szerzői életút egyik állomásaként. Sánthának a nyelvhasználat sosem volt jelentéktelen és nélkülözhető szempont, korábbi kötetei főként a székely nyelvjárás köré épültek – részint ez is. De ez most valamiért mégis is más: a székely nyelv ez esetben nemcsak holmi humorforrásként szolgál, hanem önmegmutatási, önkutatási jellemzőkkel is bír. A költő ezúttal egy családi térképpel áll olvasói elé, mellyel egyrészt a saját életének feltárási folyamatában enged betekintést, másrészt a székelység több mint száz évét rejti el a történetek mögé.
A kötet önmagában is sok újdonságot mutat fel: Sántha közismert a székely nyelv kutatásáról, s így a történeti alapja, a székely emberek történetei sem állhatnak távol tőle. Az Ágtól ágig viszont nem idegenek életét gyűjti egybe, hanem a szerző saját családfájának összeolvadási történetét illeszti egymás mellé. A kötet különlegessége pedig épp abból fakad, hogy mindezt nem rendhagyó módon teszi. A kortárs irodalom műfaji meghatározottsága egyre megfoghatatlanabb, s így a Sántha verseskötetként érkező új könyve is magával hoz olyan kérdéseket, amelyek megkérdőjelezik a vers mint lírai műfaj sajátosságait. A versformában tördelt sorok letisztult és lecsupaszított nyelvezete nem emóciókból sűrített képeket teremt meg, hanem épp a próza tulajdonságaiból átkonvertálva enged belátást egy család élettörténetébe. Ezt a kitárulkozást a verseket kiegészítő fényképek teszik még közvetlenebbé s egyben még hatásosabbá. Az arckép mindig is sokban segítette az elhangzott történetek elmélyülését – egy (olvasmány)élmény mindenkié lehet, de valahol mégiscsak egyetlen ember jogos tulajdona: a fotón megcsillanó, ráncokkal teleszőtt arc bizonyítéka, hogy valaki valahol tényleg átélte mindazt, amit a költő – kikerülve a pátosz paramétereit – megidéz és felmutat. Sok esetben a ránk maradt fényképek válnak történetekké – a háborúk és forradalmak pusztítása ellehetetlenítette a szóhasználat által történő megismerést, a fotó, mint médium viszont ferdítés nélkül mutatja be a világban zajló események motorját: az embert. A tudatlanságot a képek tudták/tudják újraértelmezni, más perspektívába helyezni a saját emlékezetünket: „Hogy milyen volt, róla nem sokat tudok, / erős, inas asszonynak tűnik a képeken.” (Nagyanyám) Indirekt módon is kapunk utalást a fényképek szükségességéről, hiszen a háború időszaka még nem élt a mai elektronikai eszközök tudásával: „Küldött képet a frontról, / olyan, mint valami sosemvolt / keletnyugati nép harcosa, / pehelysúlyú thai bokszoló / sumér királyok kihúzott tartásával.” (Nagyapám)
Sántha Attila rájött, hogy a történelmi kép tisztánlátása és leképezése elsősorban a kisemberek történetein keresztül működhet – a valódi megismerés útindítója elsősorban a saját felmenőink feltérképezése. Életük és viszonyrendszerük nagy szeletét kiteszi a világunknak, s nemcsak a múltat képviselik, hanem a jelen társadalmi élet álláspontjait kiegészítve hagynak nyomot rajtunk. A szerző a távolság több alfaját is elrejtette a verssorokban; az élettöredékek ritmusa átvette a stafétát: nincs olyan keret, mely közé hiánytalanul rögzített volna mindent a múlt századból, ellenben összeállít egy olyan kollázst, amelyen egyszerre mutatkozik meg múlt és jelen, tér- és időzóna, a meg- és felismerés darabkája, és érezteti velünk: szeretünk otthon lenni benne. Sántha egy ilyen kísérlettel tér haza, hiszen: „Tudjátok fiaim, egyszer / titeket is hazahívnak, / és akkor jönni kell, jönni kell.” (Ágtól ágig)
