2020. november 02., 06:55
Nem tudom, hogy a mostani világ hatása-e, esetleg azé, ami most kialakulni készül, vagy egyszerűen csak így van és volt mindig is, de mintha mindennek a játék lenne a kulcsa. A játék és az elfogadása annak, ami van.
Egy jó kapcsolat például sokféle lehet, minden ember más, nincs általános recept, de ha – és amíg – játék meg elfogadás van két ember között, akkor (addig) szinte mindent kibírnak. Egyszerű játékokra gondolok itt. Eljátsszuk, hogy nem otthon vagyunk, hanem egy kávézóban, és mint két idegen beszélgetünk az életünkről. Honnan tudom, hogy szeretjük egymást? Onnan, hogy ezek a bolond ötletek maguktól jönnek és mindkét fél benne van.
Honnan tudom, hogy ki az, akiért érdemes küzdenem, mert tényleg fontos nekem? Hogy a hülyeségei, gyengeségei, rigolyái nem idegesítenek. Tetszenek. Nevetek rajtuk, mert ettől olyan ő, amilyen, és akármilyen őrült, az enyém. A veszekedéseknek így van értelmük. Hogy játszunk és elfogadjuk egymást. Mert ilyenkor megoldhatók a problémák.
Újabb lépcsőfok ráébredni, hogy a veszekedések legnagyobb része is elsimul, amint ráébredünk, hogy nincs enyém-tiéd. Csak együtt vagyunk, mert mindketten a másikkal akarunk lenni. „Órákig tudott ülni a kádban, és végig énekelt, rettenetesen hamisan” – mondja a feleség mosolyogva. Ez a lényeg: az a mosoly. Még a dühöngés is jó, mert valami építő akkor is történik közöttünk. A hetente ismétlődő szakítás, mint egy rituálé, hálózza be a kapcsolatot. A kibékülések is a játékban oldódnak fel. „Úgy éreztem magam minden reggel, mint a gyerek karácsony másnapján. […] Az előző este kibontott ajándékok még ott vannak a fa alatt.” Aki boldog tud lenni egy párkapcsolatban, az belül sosem szűnik meg igazán gyereknek lenni. Aki játszani tud, élni is tud. Nem így kellene felfognunk az egészet? Csak akkor van vége mindennek, ha már eltűnnek a kis rigolyák, a bolondozás. Akkor beáll a változás. A hetedik évben.
Egy házasság hét éve. Erről szól a TrainingSpot társulat Zsupsz című előadása, amelyet október 25-én mutattak be a TeátRoom lakásszínházban, Bora Levente rendezésében. A két tehetséges színész, Boros Ádám és Manyasz Erika hitelesen mutatja be azt a bizonyos hét gazdag esztendőt. A bábozással összekötött színjátékuk egyszerű, és pont emiatt briliáns humora a mostani zord időkben is állandó kacagásra ingerel, miközben egyre jobban belegabalyodunk a párkapcsolat problémáiba. Kevés idő van egymásra, féltékenység, önzőség, félreértések és az első lángok lecsillapodásának folyamata alakul át lassan egymáshoz tartozássá az összecsiszolódás során, amiben a közös játék segít. A helyszín egy gyerekszoba. A közös gyerekszoba. Ahol azok leszünk, amik csak lenni akarunk, azt mondunk, amit csak akarunk. A gyerekek őszinteségével.
Elvált emberektől sokszor hallani azt a mondatot, hogy „Nem tudom, hol romlott el a kapcsolat”. Ez az előadás mintha pont ezt a pillanatot próbálná megragadni. Minden túlélhető. Minden összeveszés, minden szakítás, csak az nem, amikor elmegy a kedvünk a játéktól. Az ember sejtjei hét év alatt cserélődnek le teljesen. Hét év alatt egy teljesen másik emberré válunk. És könnyen lehet, hogy az új, megváltozott ember elveszti a gyermekségét. A rigolyáival együtt a játékot is. Miért? Elfáradt? Megunta? Másba szeretett bele? Megöregedett? Ennyit számítana a biológia? A darab nem válaszolja meg nekünk a kérdéseket. Csak annak a fájdalmát érezzük meg, azt a rádöbbenést látjuk, amikor hirtelen idegenné válunk egymás számára, és már semminek sincs értelme. A veszekedésnek sem, hiszen nincs benne élet.
A gyermekvilág és a mesei párhuzamok Lázár Ervin Hétfejű Tündérét juttatják eszünkbe. A haragtól az ember csak a hatodik fej levágása után ébred rá a Tündér szépségére, jóságára, varázserejére, szeretetére. Vagy ha nem vigyázunk, még akkor sem.
Hiába alakult minden úgy, mint egy mese a királykisasszonyról és a kövér királyról, akik együtt sütötték a folyton megszökő halat és a frittatát borozgatás közben. A különbség közte és a valóság között? Az a bizonyos utolsó mondat.
