

Nem tudom, hogy a mostani világ hatása-e, esetleg azé, ami most kialakulni készül, vagy egyszerűen csak így van és volt mindig is, de mintha mindennek a játék lenne a kulcsa. A játék és az elfogadása annak, ami van.
Egy jó kapcsolat például sokféle lehet, minden ember más, nincs általános recept, de ha – és amíg – játék meg elfogadás van két ember között, akkor (addig) szinte mindent kibírnak. Egyszerű játékokra gondolok itt. Eljátsszuk, hogy nem otthon vagyunk, hanem egy kávézóban, és mint két idegen beszélgetünk az életünkről. Honnan tudom, hogy szeretjük egymást? Onnan, hogy ezek a bolond ötletek maguktól jönnek és mindkét fél benne van.
Honnan tudom, hogy ki az, akiért érdemes küzdenem, mert tényleg fontos nekem? Hogy a hülyeségei, gyengeségei, rigolyái nem idegesítenek. Tetszenek. Nevetek rajtuk, mert ettől olyan ő, amilyen, és akármilyen őrült, az enyém. A veszekedéseknek így van értelmük. Hogy játszunk és elfogadjuk egymást. Mert ilyenkor megoldhatók a problémák.
Újabb lépcsőfok ráébredni, hogy a veszekedések legnagyobb része is elsimul, amint ráébredünk, hogy nincs enyém-tiéd. Csak együtt vagyunk, mert mindketten a másikkal akarunk lenni. „Órákig tudott ülni a kádban, és végig énekelt, rettenetesen hamisan” – mondja a feleség mosolyogva. Ez a lényeg: az a mosoly. Még a dühöngés is jó, mert valami építő akkor is történik közöttünk. A hetente ismétlődő szakítás, mint egy rituálé, hálózza be a kapcsolatot. A kibékülések is a játékban oldódnak fel. „Úgy éreztem magam minden reggel, mint a gyerek karácsony másnapján. […] Az előző este kibontott ajándékok még ott vannak a fa alatt.” Aki boldog tud lenni egy párkapcsolatban, az belül sosem szűnik meg igazán gyereknek lenni. Aki játszani tud, élni is tud. Nem így kellene felfognunk az egészet? Csak akkor van vége mindennek, ha már eltűnnek a kis rigolyák, a bolondozás. Akkor beáll a változás. A hetedik évben.
Egy házasság hét éve. Erről szól a TrainingSpot társulat Zsupsz című előadása, amelyet október 25-én mutattak be a TeátRoom lakásszínházban, Bora Levente rendezésében. A két tehetséges színész, Boros Ádám és Manyasz Erika hitelesen mutatja be azt a bizonyos hét gazdag esztendőt. A bábozással összekötött színjátékuk egyszerű, és pont emiatt briliáns humora a mostani zord időkben is állandó kacagásra ingerel, miközben egyre jobban belegabalyodunk a párkapcsolat problémáiba. Kevés idő van egymásra, féltékenység, önzőség, félreértések és az első lángok lecsillapodásának folyamata alakul át lassan egymáshoz tartozássá az összecsiszolódás során, amiben a közös játék segít. A helyszín egy gyerekszoba. A közös gyerekszoba. Ahol azok leszünk, amik csak lenni akarunk, azt mondunk, amit csak akarunk. A gyerekek őszinteségével.
Elvált emberektől sokszor hallani azt a mondatot, hogy „Nem tudom, hol romlott el a kapcsolat”. Ez az előadás mintha pont ezt a pillanatot próbálná megragadni. Minden túlélhető. Minden összeveszés, minden szakítás, csak az nem, amikor elmegy a kedvünk a játéktól. Az ember sejtjei hét év alatt cserélődnek le teljesen. Hét év alatt egy teljesen másik emberré válunk. És könnyen lehet, hogy az új, megváltozott ember elveszti a gyermekségét. A rigolyáival együtt a játékot is. Miért? Elfáradt? Megunta? Másba szeretett bele? Megöregedett? Ennyit számítana a biológia? A darab nem válaszolja meg nekünk a kérdéseket. Csak annak a fájdalmát érezzük meg, azt a rádöbbenést látjuk, amikor hirtelen idegenné válunk egymás számára, és már semminek sincs értelme. A veszekedésnek sem, hiszen nincs benne élet.
A gyermekvilág és a mesei párhuzamok Lázár Ervin Hétfejű Tündérét juttatják eszünkbe. A haragtól az ember csak a hatodik fej levágása után ébred rá a Tündér szépségére, jóságára, varázserejére, szeretetére. Vagy ha nem vigyázunk, még akkor sem.
Hiába alakult minden úgy, mint egy mese a királykisasszonyról és a kövér királyról, akik együtt sütötték a folyton megszökő halat és a frittatát borozgatás közben. A különbség közte és a valóság között? Az a bizonyos utolsó mondat.
Ki gondolná, hogy különös dolgok bárkivel és bármikor megtörténhetnek? Illetőleg: ki gondolná, hogy különös dolgok nem történhetnek meg bárkivel és bármikor? M. Nyirő Mária A varázsmag szövetsége című meseregényének főhőse ez utóbbi kérdés hallatán bizonyára egyetértően bólogatott volna egészen addig a napig, amikor egy különös pillanatban megnyílt egy varázsajtó, és… Na de ne fussunk ennyire előre!
Nemrégiben újabb kötettel, pontosabban a sorozat utolsó előtti darabjával egészült ki Kovács László és Görföl Jenő középkori templomokat bemutató könyvfolyama. A szerző–fotós páros ezúttal Trencsén, Liptó és Árva vármegye tizenhat templomát és két kápolnáját igyekszik a templomok iránt érdeklődők elé tárni.
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában április 13-án kiadott Lélek vagyok, élni szeretnék! című hangjáték, szakmai és eszmei értékét egyaránt figyelembe véve, méltó főhajtás a nyolcvan éve elhunyt költőóriás, Radnóti Miklós emléke előtt.
Sarnyai Benedek új, a KMTG gondozásában megjelent kötete Elfeledték magukat címmel nem egy gondterhelt vagy vészterhes időket jósló könyv. Úgy mutatja meg egy kis közösségnek, a falunak az egyszerűségét, a közösségre jellemző szabályszerűségek természetét és a közösségi élmények hiányából eredő, korunkra jellemző elvágyódást a jelenből, hogy nem válik didaktikussá, vészjóslóvá.
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.
Halmosi Tantra és hőszivattyú című legújabb kötete a lírai trilógia folytatása tulajdonképpen, ám itt már nyoma sincs őszinte felháborodásnak, kiborulásnak, kétségbeesésnek, annak kapcsán, hogy hová is tart a világ. Maga a cím is arra utal, hogy már csak az elmélkedés maradt – megállapítások, riasztó és kegyetlen tények valóságosságától megtörten a költő már nem hiszi, hogy az embertelen világ megjavítható, nagy erőfeszítések után végképp levonta következtetéseit.
Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.
Az ateistákon kívül az emberiség túlnyomó része hisz Isten létezésében, közülük sokan igyekeznek a Teremtő kinyilatkoztatásának megfelelő életvitelt tartani, a kíváncsibbak szeretnék kifürkészni Isten szándékát, hogy voltaképpen mi is a célja az emberiséggel. Az Úr akaratának tulajdonítják a tömegkatasztrófákat, a háborúkat, az emberi szenvedést egyaránt, mások ilyen esetek kapcsán felvetik a kérdést, hogy ilyenkor hol volt Isten, miért került bele a tervébe a szenvedés és a pusztulás.