2021. december 11., 09:54
Sokan mondják, hogy az embert emberré a halálfélelem, a haláltól való szorongás teszi. Az életösztön arra programozott minket, hogy mindent, ami a fajfenntartásra káros, negatív érzésekkel kapcsoljunk össze. És mivel a halál a fajfenntartás legveszélyesebb ellensége, a tőle való félelmünk a legelemibb, a legmélyebben dolgozó érzésünk. Egy tudományos álláspont szerint az állatoktól is az különböztet meg bennünket, az emel föléjük értelmi szempontból, hogy nálunk nemcsak a vészhelyzet esetén előtörő rettegésről van szó, hanem előre tudjuk, meg fogunk halni. Ádám és Éva ezt a szorongást (is) kapta büntetésül.
Habár a pszichológia négy-hat alapérzelmet különböztet meg (öröm, szomorúság, harag-düh, félelem-szorongás), a legerősebb mind közül a félelem. (Hiszen aki nem fél, az előbb utóbb belehal az óvatlanságba.) Ez a személyiségünk magja.
Képzeljünk el egy mostanihoz hasonló, de szélsőségesebb apokalipszist. Járvány, árvizek, mérgező levegő, sugárzás, egyre kevesebb oxigén, egyre kevesebb túlélő az atombunkerekben. Képzeljünk el ebben a környezetben egy biztonságos helyet: föld mélyén lévő, sugármentesített betonbarlang, egy hatalmas bálterem, vagy inkább étkező. Közepén hosszú asztal fehér terítővel letakarva, rajta drága porcelán tányérok, ezüst evőeszközök és gyertyatartó, huszonnégy főre terítve. Oxigénpalackok, pezsgő. Egy művelt, arisztokrata társaság: férfiak, akik minden körülmények között megőrzik hidegvérüket, udvariasságukat és nők, akik minden körülmények között elegánsak, kifinomultak. Hat kitöltött pezsgőspohárhoz viszont már csak öt ember érkezik meg. Ez a K2 Színház Búcsúkoncert című előadásának alaphelyzete.
Embernek lehet-e maradni a haláltól való rettegés közben? Erre keres választ a színdarab.
A rendező (Tarnóczi Jakab) két egyszerűnek tűnő, és nagyon is hatásos eszközzel él, amelyek egyszerre hangulati és cselekményirányító elemek. Bár sokszor van utalás vagy érezhető áthallás egyes szituációkban az utolsó vacsorára, annak nem a profán, gyakorlati része idéződik meg, hanem a szentség. Kiáltásba rejtett ima. Gyászmise. Erre segít rá a darab szavak nélkülisége. A szereplők nem beszélnek, hiába akarnak, nem jön ki torkukon szó, mondat. A Dies Irae (Harag napja) latin egyházi ének zeng helyette kétségbeesetten. A fordítás a nézők előtt van, de nélküle is éppúgy érthető. A többszólamú, zenekíséret nélküli énekszót néha a csend vagy Mozart Requiemje (zongorán) és kinti robbanások hangja szakítja meg.
Ma, a huszonegyedik században, nehezen kommunikálunk szavak nélkül. Ismeretlen a gesztusokból álló, tekintetekkel beszélő csend. Mindenről van vélemény, valami mondanivaló, de a legtöbbször ez csupán mélység nélküli fecsegés. A halálfélelemig kell eljutni ahhoz, hogy végre elnémuljunk, mutat rá a rendező. És arra, hogy van olyan helyzet, amikor a csend jelenti az emberi méltóság egyetlen lehetőségét.
Ez az elnémultság a rettegés legjobb kifejezője is. Amikor az erő, a bátorsággyűjtés és a segélykiáltás már egyedül latinul tud megszólalni, a középkor halálorientált, misztikus nyelvén, akkor jutunk el az utolsó ítéletig.
„Rex tremendæ maiestatis,
Qui salvandos salvas gratis,
Salva me, fons pietatis.”
(Rettenetes Fejedelem, / Te megváltod a bűnösöket / Ments meg kegyelem forrása.)
A látványelemek lenyűgözően emelik a misztikumot. Az öt vendégre és a zongoristára millió beállásban látunk rá, (az asztalt leszámítva) minimális díszletben mozognak, mégis, mivel nincs főszereplő, mindig másvalakit emel ki a tér. (Ezt erősíti, hogy a legtöbb esetben nem a fókuszban álló személy a szólóénekes.)
A zongorista a Titanic fulladásig játszó zenészeire emlékeztet, jelen van, de mégsem. A vendégek viszont mind az öten félnek, és ezzel a félelemmel próbálnak megküzdeni. Van, aki kapaszkodni akar, megfogni valaki kezét, hogy a közösség érzése biztonságot adjon, de a próbálkozás kudarcba fullad. A rettegés mélyén az életösztön önzésre, elszigetelődésre kényszerít. Nem lehet bízni a másikban, mert ha elfogy a levegőd, senkisem adja oda önszántából az oxigénpalackját.
A dráma feszültsége egyre emelkedik, míg végül a végső kérdésben eszkalálódva zárul: Lehet-e méltón meghalni a halálfélelem szorításában? Ha igen, hogyan?
Azt gondolom, hogy olyan előadás született, amely bármely korban, bármely országban érthető és aktuális, mert az emberről úgy tud szólni, hogy lelkének legmélyebb régióit tárja fel.
