Ősz van. A sötétedő napok, az eső, az elmúlás, a „közeleg a tél” ideje. Pandémia van. A veszteségek, az egzisztenciális válság, a bezártság, a depresszió, a bizonytalanság, a betegség ideje. Korszakváltás van. A 21. század, az internet, a félelmetes gyorsasággal fejlődő technika, a számítógépek és telefonok, a mesterséges intelligencia, az életszínvonal általános javulásának ideje. Generációváltás van. A ’89-es generációk már lassan túljutnak életük felén, miközben felnőtt egy újabb korosztály, amelynek tagjai nem kérnek elődeik alapelveiből.
A nagy változások ideje van. Ilyenkor mindig válságba kerül a kultúra, amíg az új, megerősödő társadalmi csoport ki nem alakítja saját elveit. A fogyasztói társadalom egyik fő mondása az, hogy „mindig a vevőnek van igaza”. Ebből kiindulva tehát mindig a nézőnek, hallgatónak, olvasónak van igaza. Ennek a gyakorlatát látjuk is. Ha egy darab szakmai szemmel minősíthetetlen, de folyton telt házzal játsszák, akkor nem veszik le a műsorról. Persze a közvélemény, a divat a kultúrában mindig is számított, de ma, amikor a pénz az úr, még hangsúlyosabb, hogy mire költi pénzét a mélyen tisztelt olvasó, hallgató és néző.
Az elmúlt évek tendenciái azt mutatják, hogy a ponyvairodalom, a könnyed, mélységet nem tartalmazó darabok, a sikerfilmek színházi adaptácója és az Amerikából importált közhelyes romantikus vígjátékok, a szappanoperák és a popzene a legkelendőbb. Ez volna a huszonegyedik század kultúrája?
„Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.”
(François Villon: Ballada a senki fiáról)
Évről évre egyre ijesztőbb közelségből válik aktuális témává a kultúra halála mint folyamat. Most, a pandémia ideje alatt pedig különösen. François Villon műveinek mélyén ott harsog a segélykiáltás. A ráadásként elhangzó énekelt verssel, mely Faludy György A haláltánc-ballada című írása, sikollyá élesedik ez a kiáltás. A Herceghez szól az ajánlás az írások végén. De ez a herceg mi vagyunk: a hallgatók, nézők olvasók. Rajtunk múlik, merre tart tovább a kultúra, mi lesz az érték. Hogy Villont befogadja-e vagy kitaszítja a világ. Most még egyszerre fogadja be és taszítja ki. De így marad-e?
Huzella Péter és Mácsai Pál közös estjén ez az életérzés bontakozik ki a versek által. Vas István, Mészöly Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyulával az élen szólnak hozzánk – a huszadik századi magyar irodalom színe-java fordította Villon verseit, Faludy György átirataival színesítve hallhatjuk. Énekelve és szavalva egyaránt.
Villon abban az évben született, amikor Szent Johannát megégették, hangzik el az előadás elején. Mintha itthon újrajátszódott volna a történet. Hasonlóan zilált, zord idők jártak, mikor Magyarországon Villont annyian felfedezték és fordították.
Amikor a Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről című vers hangzik el, az öregedés, a veszteségek fájdalma mellett felelevenedik a ’89-esek fájdalma is. Hogy a rendszerváltás után nem igazán lett jobb világ, ami a kultúrát illeti. És ebben egyetért mindenki, politikai hovatartozástól függetlenül.
Az elhangzó versek nagy része persze vicces, Mácsai Pál szavalatai zseniálisak, nevetésre ingerlőek. De mindnek a mélyén ott a düh és a fájdalom, amiért kitaszítottuk előkelő helyéről a kultúrát. Hiszen ki jár ma színházba? Ki vesz ma szépirodalmi könyvet?
Ezért érzi úgy az ember, hogy amit a színpadon lát, az egy ima. Ima a színészekért, rendezőkért, írókért, költőkért, festőkért, zenészekért és minden művészért. Hogy ne pusztuljunk éhen.
„A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
(Faludy György: A haláltánc-ballada)
