„Pulóveremben illatod.” És én játszom a személyvonaton, „melyen utazom haza én, haza egyedül,” hogy itt vagy velem. Mi a játék? Belemerülni egy elképzelt világba, amit a fantáziánk alakít úgy, ahogy kedvünk tartja. Ahol megélhetünk bármit. Például hogy együtt vagyunk olyanokkal, akiket elveszítettünk. Ahol bármikor helyreállítható a rend egy meglepő fordulattal. Ahol vannak csodák. Talán menekülés is ez a valóságból. A megnyugvás, a biztonság keresése, mint amikor meséket olvasunk.
Tóth András színészi pályája elején jár még, de már most mestere annak, hogy miként teremtse meg a hangulatot, ami behívja a nézőt a meséjébe, a játékba. Bármilyen ziccer történik is – későn érkező nézők, rosszul visszatett telefon –, minden a játék része. Hiszen bármi megtörténhet és mi bárhogyan alakíthatjuk tovább. Énekelni kezd, és hirtelen ott ül mellettünk Cseh Tamás a gitárjával egy pengetésre, egy őrszobába kerülünk, velünk szemben ott ül Novák Béla. Csak ül és néz, de mi tudjuk, hogy bármire képes és bármelyik pillanatban megteheti azt a bármit. Ő azonban csak ül ott, és minden pillanatban úgy dönt, hogy nem, nem most teszi meg. Az igazi szabadság ilyen. Már a buddhizmus is kijelentette ezt, hogy az igazi bölcsek, az igazi mesterek azok, akik képesek úgy dönteni, hogy bár akármit megtehetnének, mégsem teszik.
„És ment Novák a hajnali utcán. Egy könnyű érzést vitt magával, hogy ő szabad, hogy egyfolytában az, és ebben a pillanatban elhitte magáról, amit mindenki beszélt róla, hogy az ő torkában tényleg van egy ilyen kipróbálatlan hangfekvés, amin ha énekelni kezd, akkor az egész ország elemelkedik a talajszinttől és ezerméteres magasságba fellebeg.”
De vajon ki a szabadabb? Az-e aki nem tudatosítja magában ezt a szabadságot, csak él, és nem énekel abban a hangfekvésben, bár hatalmában áll? Nem egoizmusból, hiúságból vagy bizonytalanságból, hanem mert belefeledkezik a létbe. Vagy az, aki tisztában van a szabadságával? A darab választ ad erre. Mert a szabadság tudatosítása magával vonzza a bizonytalanságot, a megfelelni akarást, az ez ellen való lázadást. A mélyrepülést. Azt, hogy akkor ugrik ki az ember a mélybe, amikor sikerült bizonyítani mindenkinek, hogy megteheti azt a valamit, énekelni tud abban a bizonyos hangfekvésben, mert megtette.
A művészlét nagyon őszinte bemutatása ez. A csúcsról csak lefelé vezet az út. Előbb-utóbb meg kell tenni az utolsó lépcsőfokot is felfelé, de utána már csak a szakadék vár. Ez a természetes.
És mindeközben magány. Meg néhány akkord, amely megpróbálja megidézni az őrszobát, míg néhány másik a szabadságot. És ha együtt zeng a kettő: „Így mondom újra, hogy rákfrancos élet.”
Cseh Tamás Mélyrepülés című albumát dolgozza fel az azonos című monodráma; az előadásnak legutóbb a Magvető Café adott otthon. (A Mélyrepülés Cseh Tamás egyetlen olyan albuma, melynek szövegét nem Bereményi Géza, hanem Csengey Dénes írta.) A színészi játékot négyen kísérik zenével: Tóth Ábel, Nánási Attila, Laczi Sándor és Lányi Kristóf. A szövegek élővé válnak előttünk. Nem emlékestet hallgatunk, hanem belemerülünk abba a világba, amikor születtek ezek a dalok. Együtt játsszuk, hogy mi vagyunk az a társaság, amely Cseh Tamást ismerte: Desiré, meg Fáskerti, meg Anna és a többiek. Közösen éljük meg, hogy mégsem emeljük fel a levegőbe az országot, nem adunk szárnyakat neki. De legalább együtt vagyunk, otthon.
„Végérvényesen vége az önsiratások itallal celebrált ceremóniáinak, a bukott hős romantikus pózában való tetszelgésnek, a szónoki lendületű nemzedéki önáltatásoknak, a tehetetlenséget, a kilátástalanságot játékos, fintoros poénba fordító mesteri trükköknek, a terméketlen iróniának és öniróniának, a langyos nosztalgiával nyakon öntött estéknek, a mindentudó összekacsintásoknak, a csodavárás alkohollánggal lobogó hitének, az elvetélt sorsok halálos pátoszának, az egész nemzedékesdinek, letagadhatatlanul és visszavonhatatlanul vége… Mind-mind tarthatatlan.” (Csengey Dénes)
