Feliratos filmet nézni hasznos, sőt sokszor elengedhetetlen a szinkron mellőzése. Egyrészt a nyelvtanulás, nyelvgyakorlás szempontjából, másrészt az eredeti nyelv sokkal hűbben fejezi ki a mű mondanivalóját, mint a fordítás.
A színházban ennél bonyolultabb a helyzet. A színházi előadás egy élő játék. A színész és a néző között interakció van. Sokkal fontosabb hát a színpadon lévőt figyelni, mint a filmnél a vásznat. A színpadon, ha nincs előadó, nincs előadás. Egy filmben nem muszáj embereknek jelen lenniük. Egy színházi előadás felirattal túlságosan megosztja a néző figyelmét, nem ad elég időt neki, hogy a játékra hangolódjon. Ha nem tudunk az adott előadás nyelvén, nem fogjuk tudni teljes mélységében átélni azt (hacsak a színész/színésznő nem világmozdító zseni).
Komoly rizikót rejt az is, hogy a feliratnak az elhangzottakkal összhangban kell lennie. Mivel a színészi játék mindig más egy kicsit, a felirat viszont ugyanaz marad, ez nem egyszerű feladat.
A színészi játékról szólva: ha mindenképpen idegen nyelvű előadást néznénk, akkor kevésbé kockázatos, ha olyat választunk, amelyikben a színész az anyanyelvén szólal meg. Mert amikor a színész a nyelv helyes kiejtésére koncentrál, nem tud elég energiát a szerepbe fektetni.
A Café Klimt közvetlenül az első világháború után játszódik, a társadalom különböző rétegeinek nőalakjait vonultatja fel. Érdekes téma, hogy a társadalmi változások, amelyek a nőknek sokkal nagyobb mozgásteret adtak, hogyan csapódnak le az érintettekben, tudják-e kezelni. Nehéz lehetett a hagyományokban, megszilárdult erkölcsi és társadalmi rendben nevelkedettként szembesülni ezzel a szabadsággal. Stabilnak tűnő falak omlottak le, ismeretlen ajtók és utak nyíltak. Izgalmas és félelmetes egyszerre.
Nagyon jó, sokat ígérő téma.
Monodráma egy felvonásban, a jelenetváltások közben zongoraszó és korabeli filmek részletei kivetítve. Elronthatatlannak ígérkezik.
Ám mindez németül, egy magyar anyanyelvű színésznő (Frank Ildikó) előadásában. Feliratosan.
Ha a néző nem perfekt német nyelvből, akkor is érzi, hogy nincs összhang a kivetített szöveg és a karakterek beszéde között. A felirat nyelvezete, stílusa sehogy sem passzol azokhoz az alakokhoz, akiket a színpadon látunk. A színésznő hibája vagy a szövegíróé, a fordítóé?
Egy idő után a néző inkább nem figyel a szövegre. Lehet, hogy a német kultúra teszi, vagy a túlzott odafigyelés a nyelvre, de ott ülve az az érzésünk támad, hogy színész helyett egy mérnököt látunk. Minden mozdulat megtervezett, minden reakció előre elhatározott. Nincs spontaneitás.
Azt mondják, a színésznek el kell égnie a színpadon. Ha ez igaz, akkor itt igen nehéz dolga van a tűznek. Mert előtte fel kellene olvasztania a jeget, ami a színészi játékból árad. Mégis a harmónia hiánya a legzavaróbb, nincs összhang a felirat és a színész hangja között, de a hangsúlyozás, hanghordozás és a test mozgása között sem. Egyedül a színésznő szeme adja vissza, amit a tartalom alapján üzen nekünk a szöveg, a darab.
Furcsa csalódás egy ilyen előadás. Mintha egy órán keresztül hallgattunk volna valakit, akinek a mondatai nem kapcsolódtak össze, aki minden szavával új témába fogott. Vagy mintha párhuzamosan néztünk volna végig négy filmet. Ami marad, az csak valami kaotikus massza és a kétségbeesett belső kutakodás, hogy magunkban a felbomlott rendben megtaláljuk az összhangot. Vagy talán ez lett volna a cél? Ilyen lett volna a létezés az első világháború utáni első években? Összezavart, értelmezhetetlen, harmónia nélküli? Ezt az érzést, lelkiállapotot akarta visszaadni, megmutatni a darab?
(Az előadást a JELEN/LÉT Nemzetiségi Színházi Fesztivál programjaként láttuk.)
