Hogy mi a boldogság kulcsa, vitatott és közhelynek számító téma. A pontos választ a kérdésre senki sem tudja. Talán mert mindenkinél más a megoldás. Két dolog azonban biztosan elengedhetetlen hozzá. Az önazonosság és az, hogy szeretet vegyen minket körül. Önazonos az, aki nem próbál meg utánozni másokat, hanem megtalálja magában azt, ami szép, ami jó, és megszereti azt, ami nem az. Bár az is kérdés, mi a szép és mi a jó. Minden relatív, mindenki mást lát szépnek, mást lát jónak. Talán csak a neurotipikus embert látja mindenki egyformának, akit más szóval általában „normálisnak” vagy „átlagosnak” nevezünk. Az átlagember többnyire unalmas, kiszámítható. Ha körülnézünk, láthatjuk, hogy a legtöbb szeretetet sosem a neurotipikus emberek kapják, hanem azok, akik valamiben eltérnek az átlagostól. Nem véletlen, hogy a fiatal generációk körében (akik már nem ismerik a szocializmus fő nevelési gondolatát: „légy olyan, hogy ne tűnj fel senkinek”) egyre hangsúlyosabb trend a feltűnősdi. Többnyire persze csak külsőségekben jelenik ez meg: furcsa ruhákkal, tetoválással vagy piercinggel. De innen ered a kényszeres erőlködés is, hogy minél szebbnek mutassuk a testünket sminkkel, edzéssel, plasztikával. Szeretnénk feltűnni, de nem a hibáinkkal. Csakhogy az általános értelemben vett tökéletesség egyik legnagyobb átverése, hogy ha létezik is, nem feltűnő. Mert a hibáiról jegyzünk meg valakit. Arról, hogy eltér attól, amit általában szépnek vagy jónak találunk. Amikor a hibát már ismerős személyiségjegyként kezeljük a másikon, az jelzi azt, hogy megszerettük. Egy tökéletes emberen nincsenek kapaszkodók, amelyek miatt emlékszünk rá, ami megtetszhet, ami miatt különlegessé válhat a szemünkben.
Ám mi van akkor, kérdezhetjük, ha olyan hibánk van, ami senkinek sem tetszik? Ami szánalmat, elutasítást, undort, lenézést vált ki? Ezek hibás kérdések. Igazából mindenki őrült és mindenki hibás testileg vagy lelkileg legalább egy kicsit. Ezzel nem mondok újat, már gyerekként is hallottuk vagy énekeltük, hogy „Semmi sincsen, ami mindenkinek egyformán tetszik / Semmi sincsen, amit mindenki ugyanúgy szeret. / Ami más, mint az, amit értéknek tartasz, / az valaki másnak még érték lehet.”
Vajon az-e a szerencsésebb, aki kevésbé számít különcnek, mert olyan hibája van, ami elrejthető a többség elől, vagy az, aki ezt nem teheti meg, és muszáj megküzdenie vele? Amíg nem ismerjük magunkat és nem ismerünk személyiségzavaros embereket, az előbbire szavaznánk. De ahogy az ember saját sötétségeibe mélyed, vagy nem átlagos emberekkel találkozik sokat, ráébred, hogy nem biztos. Például a Tourette-szindróma valójában egy belső erő kirobbanásaként értelmezhető. A túl erősen megélt élmények, érzelmek robbannak ki a tikkelésben, az akaratlan mozgásokban és hangadásokban.
Erre a nézőpontra mutat rá a Kalap (variációk agyműködésre) című előadás Gyulay Eszter rendezésében. A darabot Oliver Sacks A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más orvosi történetek című klasszikusa ihlette. Három másik személyiségzavaros karaktert is megismerünk a Tourette-szindrómás lány mellett, akit Nagy Dóra alakít végtelenül pontosan, kicsit sem túljátszva. Fehér Dánielt prozopagnóziás zenetanárként látjuk a színpadon: a látása kifogástalan, mégsem ismeri fel az arcokat, olykor egy ruhafogast is diáknak néz, ezért a hangok, a zene alapján tájékozódik. Ő két orvossal, egy optikussal és egy neurológussal is találkozik (Jaskó Bálint), akik szintén birtokolnak valami furcsaságot. Semmi feltűnőt, egy lábmozdulatot vagy furcsa beszédstílust, olyan dolgokat, amelyek mindenkiben ott vannak, és könnyű elrejteni. De nem tűnnek „egészségesebbnek” a zenetanárnál. Egyikük a darab legfontosabb kérdését teszi fel: Minek akar megváltozni, most rossz?
Kovács Krisztián egy Asperger-szindrómás férfit jelenít meg. Ez az állapot gyakran nagyon magas intelligenciaszinttel párosul. Ha az ő monológjait követni tudjuk, a „minden relatív” gondolata fogalmazódik meg előttünk. Mindenki máshogy látja a világot, éppen ezért nem létezhet egyetlen magyarázat a működésére. Egy adott jelenséget sem értelmezhetünk egyféleképpen, így egyetlen embert sem látunk mindannyian egyformának. Érvényes igazságnak pedig valójában az számít, ami sokak számára érthető és elfogadható vagy vitatható. De néha kell hogy ne legyünk érthetőek, sem elfogadhatóak vagy vitathatóak.
A magánnyal, saját hibáinkkal való szembesülés végtelenül fájdalmas élményét, a darab legmegrázóbb jelenetét az affáziás beteg, Jaskó Bálint felolvasása mutatja meg. A stroke után félig lebénult férfi újra beszélni tanul, felolvasása a lelkében folyékony, érthető, átélt és mély. Ám amikor az ápolónő (Nagy Dóra) visszajátssza, valami egészen más, akadozó, érthetetlen dadogást hallunk.
A négy karakter történetét időről időre négy bohóc pantomimjátéka szakítja meg. Egyrészt arra világítva rá, hogy a különcségeket sokszor csak cirkuszi mutatványként látjuk, másrészt azt mutatja meg tükröt tartva, hogy egyetlen szituáció van, ahol az ügyetlenkedés, a bénázás, a nevetségesség elfogadást, szeretetet generál. Épp ezért indul el sokszor ezen az úton, vagyis önmaga kifigurázásán az, aki elfogadásra vágyik.
A keménykalap meg a piros orr emellett szimbólumok is. Tárgyak, amelyek elterelik a figyelmet az arcról. A kalap eltakarja a fejet. Azt a részt, ahol az agy, ahol a sok különcség többsége található: egységes fekete búra mögé rejtve azt, ami talán legigazibb lényegünk, és a kulcsa – ha nem is a boldogságnak, de – a boldogsághoz vezető útnak.
Gyulay Eszter neve egy színdarab alkotói között mindig tartalmat, színvonalat, mesteri dramaturgiát, kimagasló rendezést ígér. Olyan alkotó, aki művészi ihletettségből, nem pedig kötelességből és anyagi érdekből dolgozik. Munkáira jellemző, hogy a tér egységet képez, a nézőtér és a színpad között nincs fal. A színészek a nézőknek, a nézőkkel játszanak. Felveszik velük a kapcsolatot, bevonják őket, így aki ott ül, az nem csak látja az előadást, hanem ténylegesen át is éli azt. Érdemes keresnünk az ilyen színdarabokat. Már amikor belépünk, ott ül egy bohóc és mosolyog ránk. Leülni sem tudunk úgy, hogy ne érezzük magunkon a szemét. És mire a zenetanár különleges zeneórájához érünk, kérdés nélkül kapcsolódunk be a muzsika megalkotásába.
A Kalap (variációk agyműködésre) legközelebb november 14-én lesz látható a B32 Galéria és Kultúrtér színháztermében.
