,,A világ így ér véget
Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.”
(T. S. Eliot)
Margaret Atwood: Égető kérdések. Esszék és alkalmi írások 2004–2021. Jelenkor Kiadó, 2022
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg. Hol a feminizmusra, annak radikalizmusára, máskor a szabadságra, a totalitárius rendszerek működési elvének tanulmányozására vagy az emberi jogokra, az ember és természet közötti kapcsolatra helyeződnek át.
Atwood újrafelfedezése A szolgálólány meséje című művéhez köthető (megjelenés éve: 1986), valamint az azonos címet viselő sorozat sikerességéhez. A mű egy fiktív államban játszódik, ahol fokozatosan, de nagy intenzitással szorítják háttérbe a nőket, korlátozzák őket, majd szinte állati szintre süllyesztik. Az írónő disztópikus regénye nincs olyannyira távol tőlünk, hiszen egy szélsőségeket előnyben részesítő társadalom csakis szélsőséges vallású, ideológiájú „létezési formát” teremt majd magának, eltörölve minden olyat, ami számára kellemetlen, felfoghatatlan. Tegyük hozzá, hogy a modern nőnek nagyon nehéz feladata van, hiszen önmegvalósít, gyereket szül, gyereket nevel (a férjjel közösen, ha épp nem váltak el), karrierje van, dolgozik stb. Bármennyire kiüresedett mondatok ezek, Sylvia Plath biztosan megértené… A fiktív államban, Gileádban vallási fanatizmus hatására alakul át a társadalom, a Biblia szó szerinti értelmezése, félremagyarázása nyomán. Sok vád érte Atwoodot emiatt, mondván, hogy keresztényellenes, „rossz” feminista stb. Ahogyan Orwell, Aldous Huxley vagy Anthony Burgess is megjósolta a jövőt, Atwood is ezt teszi, de a legijesztőbb, hogy mind-mind egy dologra épít nagyon markánsan: az emberi természet silányságára, könnyű rothadására.
„A művészet nem csak cicoma…”, valahogy leértékelődött (?), átértékelődött (?) a művészetekről való gondolkodásunk, igényünk. Van-e igazán igény minderre? Persze, mindenki tudja, hogy a lelket ápolja, igazán rólunk szól, velünk született igény az önkifejezés, de mit jelent ez ma? Hogyan juttatható el a művészet a közemberhez? Kiváltságosoké lenne mindez? A diákok nagy része még az általánosban megutálja az olvasást, egyéb művészeti, kulturális impulzus pedig vagy nem éri őket, vagy magasról tesznek rá. „Sok fiatal kulturális értelemben árvának tekinthető.” Mégis mik a távlatok, ha ismét könyvégetésekre kerül sor? Ha minden megkérdőjeleződik? Ha semmi sem biztos? Minden már volt és lesz is… újra és újra. Ahogyan olvashatjuk a könyv hasábjain, semmi újat nem ír le az írónő, minden, amit akár a Testamentumokban, akár A szolgálólány meséjében, Az ehető nőben leír, megtörtént… velünk, emberekkel.
Nagyon izgalmas következtetéseket olvashatunk az ember és a természet kapcsán. Kiváló ötletbörze lehet ez tanárok számára is, hogyan lehet összekapcsolni az irodalmat más tudományággal. Elsőként A Gyűrűk Urában szereplő karaktert, Szilszakállt (ent) emeli be, ugyanis szembesülnie kell azzal, hogy a gonosz mágus, Szauron önös érdekből kiirtotta az erdő nagy részét. Ám nemcsak ez az érdekes mindebben, hanem az is, ahogyan összeköti az aktuális hozzáállásunkkal: addig nem mondunk ki semmit, amíg azt nagyon nem muszáj. Nagyon izgalmas kérdés, hogy mennyire liberális sajátosság (?), kiváltság lett környezetvédelemmel foglalkozni. Csak a liberálisok lehetnek azok? Ez nem kicsit megmosolyogtató gondolat. Természetesen a mellveregetés, kiabálás, szabályok ledöntése, mindenen átgázolás könnyebben megy nekik, valóban. Milyen érdekes, hogy bizonyos képességeket, társadalmi tevékenységeket ki lehet sajátítani. No de vissza a tudományhoz, számos kutatás bizonyította már be, hogy az erdőben tartózkodás jó hatással van az emberre. Mégis ördögi kör ez, hiszen a kapitalista világ arra van berendezkedve, hogy minden egyes igényünket kielégítse, futószalagon gyártott vackokkal, bármi áron, jó sok pénzért. Tény, hogy az amazonasi őserdők folyamatosan kárt szenvednek, az óceánok, tengerek szennyezettségi szintje is egyre növekszik, ahogyan olvashatjuk, jó úton haladunk önmagunk kiirtása felé. Nem csak ilyen értelemben.
Író mint politikai tényező? Számba veszi azon újságírókat (a teljesség igénye nélkül), akiket elhallgattattak erőszakos vagy kevésbé erőszakos módon. A jelenség nem új. De mégis, mi a szerepe a világban a művésznek? Súlytalan-e a létezés? Sokszor igen. De ez nem csak a művészeket érinti, mindenkit. Pehelykönnyűvé vált minden, hiszen a felelősség eltűnt, helyébe a hibáztatás és a megfutamodás, feladás lépett. Ezek a legkönnyebbek. „A szabadsághoz közeledő társadalom jele a tér, ahol helye van a korlátlan emberi képzeletnek és a gátlásoktól mentes emberi hangnak.” Mi ilyenben élünk? Mindenki gondolkodjon el rajta, vegye számba lehetőségeit. L’art pour l’art.
Mi a közös a zombikban és az emberekben? Jó humorral átszőtt esszében értekezik arról, hogy a zombik miért mások (rosszabbak) a vérfarkasoknál, vámpíroknál. Mert agyatlanok, irányíthatóak, személyiség nélküliek. Valódi szörnyetegek. Megtudhatjuk, hogy a zombik a haiti vudu valláshoz kötődtek: „élő emberek voltak, akiknek az akaratát és az emlékezetét kitörölték (…) tudat nélküli rabszolgává váltak”. Talán a zombik mi magunk vagyunk (nem hiszem, hogy ez különösebben magyarázatot igényelne).
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
