Milyen egy nádszál? Felülete néhol durva és szálkás, néhol puha és sima. Törékeny, gyenge, ugyanakkor rugalmas, hajlékony is. Alkalmazkodik a szélhez, a környezet változásaihoz. Könnyen sebezhető, ám könnyen sebet is ejt – sebezhetősége révén nyilvánul meg ereje is. Menedéket nyújt az állatoknak, tetőt építhetünk belőle, kosarat fonhatunk, akár hangszert is készíthetünk, vagy épp verset. Mennyi mindent sugall, mennyi mindenre tanít, mennyi ellentmondás rejlik benne. A világ egy apró eleme mennyi mindent feltár a nagy egészből, annak komplexitásából. Átélhető általa a létezés megannyi bánata s öröme. Ezért fontosak a vízparti séták, és ezért fontos a költészet is.
Gágyor Péter új verseskötetében „előszó gyanánt” kérdéseket intéz egy bizonyos herceghez, aki fel-felbukkanva végigkísér az egész köteten. A hozzá, hozzánk intézett monológok jellege alapján, illetve a szerző jelentős színházi tevékenysége révén a Hercegről könnyen Shakespeare vívódó, örökérvényű hőse: Hamlet juthat az eszünkbe, akinek szellemiségével a kötet több ponton is rezonál, ám a Herceg ugyanígy mi, olvasók is lehetünk. „és ha eltörne minden nádszál / a szélnek mit susognál / húsvét napján / künn a tóparton árván / vagy a néma kútnál / hol rettegnéd a csöndet / ha fogynak a remények / és hová raknának fészket / az égi madarak / hol énekelnének / a hajnalnak a tavaszi szélnek” (Nádszál)
A 77 éves szerző 77 című verseskötete 7 ciklusra osztva majdnem 77 verset tartalmaz, melynek az első fejezete Az alkonyról szól. Sokan talán mindezek alapján úgy vélnék, ez egy búcsúzó jellegű, elszámoló kötet. Hogy ez nem így van, azt már az is remekül szemlélteti, hogy az alkonyról szóló részt legelőre rendezi, nem pedig a végére. A szerző ugyan tudatosítja, hogy élete alkonyában tart, foglalkoztatja is, de nem fásul bele, nem szentel neki túl nagy figyelmet, akár egy szükséges feladatot, mihamarabb letudja. Bár tónusuk mélabús, nem reményvesztett. „Ez volna hát az élet alkonya, / nem érzem még, hogy esteledne / már” (Alkony)
Aki belelapoz, már az első néhány vers után megállapíthatja, hogy Gágyor Péter lírai énje szeret sétálni. Verseit gyakran áthatja a természet közelsége, ha pedig nem az őszi égbolt alatt, vagy madarak között, akkor előszeretettel csatangol gondolatvilágában, emlékeiben, néha még vissza az időben is. Olykor csak kiles a holdfényes utca végére, de hosszabb, megerőltetőbb, sziklaköves túrákra is vállalkozik. Figyel. Felfedez. Sötét barlangok visszhangjai közt. Erdei tisztásokon taposva a színes avart. Hegycsúcsokat mászva, ahol feltekintve az égre aggódik értünk, a világért. Érdeklődési köre rendkívül szerteágazó, s verseit olvasva – bármerre is jár – alapos terepismeretéről tesz tanúbizonyságot. „Ez élet, és nem alkony. / A kávém mellett ülök / és gondolkodom – / arról, hogy miről gondolkodjak” (Alkony)
Versei szerfelett dinamikusak, s ez a fajta szerkezet igaz a kötet egészére is. Ahogy az egyik sorból a másik, úgy az egyik versből is a következő mintha természetesen következne, mint a hullámok, sodornak magukkal, hogy dalolva elmélkedjünk Az alkonyról, A tékozlásról, Az időről, A históriáról, A zenéről, A hazáról, A versről – mintha csak egyetlen nagy indulat volna az egész kötet. Összegző, személyes hangvételű könyvről van szó, de mint említettem, korántsem lezáró. Merengő, játékos, lebegő versei az életet ünneplik.
Gágyor Péter: 77, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
