Kovács Újszászy Péter: Káoszból művészetet

A Paraszomnia három ciklusra oszlik, mindegyik magán hordozza az alvászavarokkal járó káoszt. A kötet szerkezete dinamikus, nem töri meg a versek íve, és a szövegekbe ágyazott képek sem oltják ki egymást. Bár a költő a szabadverset részesíti előnyben, mívesmunkának beillő alkotásaival bizonyítja, színvonalas szabadverset írni ugyanakkora kihívás, mint jól megkomponálni egy disztichont vagy szonettet. Az első, Pórázon sétáltatja ujjait ciklus nyitóverse kitűnő példa a paraszomniával járó zavarokra. Az Összekulcsolom nyakán a lábam Faludy György soraira építkezve teremt új világot, amelyben szárnyas lények kellene szavakba öntsék a versbeszélő némaságát: „Szárnyai felborzolták alvó szőrömet (…) Ha beszélni kellett, nem találtam, / hogy lefordítsa némaságom.” A szerző mintha tudatosan törekedne arra, hogy műve egy haladási ívet kövessen (a szárnyas lény keresésétől földből kikelt testének szorításáig) és a már említett ívek árkádjai alá miniatúrává formázott képeket csempésszen: „Akkor sem vagyok magasabb nála, / ha lábujjhegyre állok előtte. / Összekulcsolom nyakán a lábam.” A Körtánc egy értelemkeresés hatszakaszos története. Annak ellenére, hogy „Dinasztiák haltak ki, / mert nem ismerték a szerelmet”, a verszárlat az egyedüllétet emeli ki: „Körtáncot járok / magammal körülöttetek”, ez pedig arra világít rá, hogy képtelenek vagyunk messzebbre látni önnön valónknál, ezért is keressük másokban személyes létezésünk darabjait, táncolunk magunkkal egyéb élőlények körül.

A Jóslat című versben a legnagyobb intenzitással átélhető érzelmek, legerősebb látomások apró részletek hétköznapi köntösében törnek felszínre: „megterített asztalok alá bújik a szereleméhség (…) Az otthonkás angyalok ököllel sebhelyezik a fákat”. Az Elrákosodott ékszerekben a kilátástalanságra utaló képek szikárságukkal hatnak, nem törekednek arra, hogy meghatottságot vagy szánalmat keltsenek. Az idézett sorok a helyzetjelentés erejével bíró tényképek: „lefolyónk eldugult, megtelt a vödör. (…) Növényeink elpusztultak a fényhiánytól, / a félhomályban egymásnak esünk.” A Pórázon sétáltatja ujjait ciklus hangulatát nem uralja le a feszültség vagy a melankólia. A Kolóniát az együttlét harmóniája hatja át. A költő úgy alkot valami újat, hogy teljes egészében nem rugaszkodik el az idill szokványos képeitől (lásd meghitt együttlét, boldog elszigeteltség), hanem saját költői hangjára formálja azokat: „Mangófából lesz az összes bútorunk. / Az ágyneműnk csíkos, / művirágok minden sarokban (…) főtt tojást reggelizünk, / három fogást főzök, mire hazaér. / Mellette se sírás, se fájdalom (…) kicsomózzuk egymás cipőjén a fűzőt (…) Lakatlan szigetre hajózunk (…) Nincs térerő, anyád, apám, / csak sokasodó önmagunk.” A Kánikula elmossa a határt emberi és nem emberi között. A lírai én egy levadászott őz hangján szól. A birtoklásvágy és hatalomgyakorlás példája ez a vers, de a titokzatosságot sem nélkülözi: „Levadászott őz vagyok (…) Naphosszakat tartogatta gégémet, vadvörös / torkába tette, szétmorzsol, újra összerak, / szúnyoghálóba göngyölt testem délibábank / vérízű napnak viszi.” Megtanít az Isten a tisztátalanra. A második ciklus címét Pilinszky Apokrifjének átértelmezéseként képzelem el. Isten, aki látja, hogy miként állunk a napon, most a tisztátalanra tanítja a tűző napsugaraktól gyötrődő embert. Szabó Fanni továbbgondolja az Apokrifben foglaltakat. Az Ismétlődő hatalomban szereplő lomtalanítás az elhagyatottsággal hozható összefüggésbe. A szóalkotásra tett kísérletek nemcsak az említett vers, hanem a teljes ciklus szempontjából figyelemreméltók: „hatástalanítlanít lomtalanít, / megtanít az Isten a tisztátalanra, / hogy mikor hullámlám egymásba vissza”. Az átalakított és újrakomponált szavak új távlatokat nyitnak a szöveginterpretációban: „Tétovázát törött ketté” (Ninive).

A kötet címadó verse az utolsó, Ólomból Dunántúl ciklusban lelhető föl. A versbeszélő kívülről látja magát, mintha az éji nyugtalanságok a mindennapi elmúlást hoznák el: „Nyitott szemmel alszom. / Felülről látom magam, / szemgolyóm rozsdabarna.” Az alvászavarral járó ziláltságot igazolja a versbe ágyazott nyugtalan lüktetés is: „érzékeim átgurítom a látóhatáron. / Az agyagba simult, sáros testem / barnulni kezd a sugárzástól, / eggyé válnak velem a föld színei.” (47.) Az Ólomból Dunántúl címe méltán dallamos, a műben ugyanis központi szerepet kapnak a hangok, igaz, ez utóbbiak nem a nyugalom vagy a szépség zászlója alatt vonulnak fel: „Leszakadt mennyezet alatt fekszem, / mellettem lemezek kupacban, / megidézek róluk egy-egy dallamot. / Véresre karmolnak a macskák. / Anyám kutyák ugatása alá énekel / mindent, amit nem hallhatok.” (49.)

Szabó Fanni | Paraszomnia (részletek)

Dinasztiák haltak ki,mert nem ismerték a szerelmet,kardba dőlést egy póktenyészet közepén.

Szabó Fanni: Paraszomnia. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)