2022. július 28., 10:26
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Borgesnek az Elágazó ösvények kertjéből tudjuk, az emberi sors valamennyi variációja megtörténik. Így az is lehetséges, hogy 1986 tavaszán Genfben találkozik a XX. század két ikonikus író-gondolkodója: Kurt Vonnegut és Jorge Luis Borges. Vonnegut kellőképpen kiábrándult már mindenből, beleértve saját magát is, Borgesnek pedig – néhány hét híján – véget ér földi utazása. Az agg író játékra szólítja föl amerikai kollégáját: elmesél neki egy történetet, és ha Vonnegut elhiszi neki, Borges nyer.
Innen indul az a kalandos, a regényidőt tekintve napokon át tartó, szellemi síkon azonban az emberiség történetén átívelő gondolati utazás, amely szintetizálja az Ezeregyéjszaka misztikumát, az Odüsszeia mágiáját, az Isteni színjáték moralizáló hangnemét, Az ember tragédiája nyugtalanító kérdéseit. Kiderül, hogy Borges – Horváth László Imre története szerint – nem más, mint maga Logosz, akit apja a távoli jövőből küld vissza az emberiség régmúltjába egy svájci földalatti bázisról, ahová az emberiség utolsó, még életben maradt egyedei húzódtak vissza, miután végképp élhetetlenné változtatták a földet. Ez a posztapokaliptikus környezetbe vetített platóni gondolat kap még egy kis további sci-fi s fűszerezést: képes-e az emberiség újrakezdeni azt, amit már végigélt, lehetséges-e „a bolygó megmentése azzal, hogy megváltoztatom az emberi természetet”.
Logosz-Borges ezt a feladatot próbálva teljesíteni Odüsszeuszként bejárja a világot, Ehnaton testébe költözve próbálja új, jobb irányba kilendíteni az emberiséget, Mózesként az élettér megváltoztatásával kísérli meg a jövőt jó irányba alakítani. De ő többek közt Dávid, Nagy Sándor vagy a Rómát kis híján térdre kényszerítő Hannibál; látjuk őt Caligulaként, Augustus császárként is, valamint ő bújik a világot szintén átalakítani szándékozó Attila bőrébe is. Birodalmak felemelkedését és elkerülhetetlen pusztulását idézi elő, vagy legalábbis éli végig, hogy végül, a sokadik próbálkozás után feladja, mert úgy érzi, nem lehet belőle második Megváltó. Bármit is próbál tenni az emberi természet megváltoztatásáért, minden balul üt ki végül, a helyzet egyre romlik. Hogy végül mi lesz a játék eredménye, reménytelen vállalkozás-e az emberiség sorsán változtatni, valamint az, hogy miért pont Vonnegutot választotta a mesélő játszótársnak, arra az epilógusból derül fény – hol másutt, mint egy rózsakertben?
Ilyen kérdés- és problémafelvetések mellett azt gondolhatnánk, A halhatatlan ember egy nehéz, moralizáló tézisregény. Nem az; talán emberiségregénynek lehetne leginkább nevezni, ahogy Madách tragédiáját szokás emberiségdrámának. Komoly, jól dokumentált, elgondolkodtató, ütős eszmetörténeti párlat. Nem könnyű olvasmány, igaz, de a szerző történész végzettsége a rendszerezettséget, íráskészsége pedig az olvasmányosságot biztosítja.
Kivételes történetmesélői képességről árulkodik továbbá, hogy ekkora ívű cselekményvezetést – ne feledjük, az emberi civilizáció évezredein átívelő történetről beszélünk – háromszáz oldalban meg tud valósítani úgy, hogy az ne legyen se fárasztóan tömény, se bántóan hézagos.
A könyv megértésének nem előfeltétele kolosszális műveltséganyag birtoklása, az olvasónak nem kell könyvtárnyi szakirodalommal rendelkeznie ahhoz, hogy megértse a mű gondolatiságát, mitológiai és történelmi utalásait, kibogozza azok összefüggéseit. Ezt megtette helyette a szerző (akit méltán veregethetne vállon maga Vonnegut is, amiért nem élt vissza az olvasó idejével). Sőt, ennél többet is: Horváth az olvasónak gondosan csiszolt kulcsokat ad a műben, szereplői pedig abban segítenek, mikor, melyiket hogyan használja. Ugyanakkor nyitva hagyja a lehetőséget, hogy ki-ki a maga módján értelmezze, sőt, újraértékelje az emberiség történetét, benne önmagáét. Ilyen értelemben A halhatatlan ember tehát egy igazi borgesi labirintus: elkísér az útkeresésben, miközben maga az útkeresés is. Egyetlen kiutat sejtet, de végtelen számú útvonalat tud javasolni. Nyissuk fel a könyvet – máris elindultunk a nekünk megfelelőn.
Horváth László Imre: A halhatatlan ember. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
