„A könyv mindig jobb!” Valószínűleg mindannyian találkoztunk már ezzel a kijelentéssel, és attól függetlenül, mennyi ráció lapul mögötte, egy dolgot egyértelművé tesz: sokak szerint ez a két művészeti forma szemben áll egymással. Pedig erről szó sincs, már csak azért sem, mert a filmművészetnek sok más önkifejezési forma mellett az irodalom is meghatározó összetevője. Elkötelezett könyvmolyként persze nehéz megemészteni a mozgókép azon szokását, hogy leegyszerűsíti, általánosítja a feldolgozott irodalom cselekményét és mondanivalóját, ám mindezt egyáltalán nem rossz szándéktól vezérelve teszi. Sőt, a továbbiakban két olyan filmre szeretném felhívni a figyelmet, melyek egyenesen tisztelegnek az irodalom előtt, holott a szó szoros értelmében még csak adaptációnak sem nevezhetőek.
Az 1989-es Holt költők társasága sok mindenről szól. A modern oktatás archaikus hozzáállásától kezdve a gyerekeiket egyéni projektként kezelő szülőkig számtalan témában állást foglal, ám talán a legnagyobb erénye, hogy az irodalom személyiségformáló erejét élteti. A történet egy konzervatív fiúiskolában játszódik, ahol egy csapatnyi problémás tinédzser élete egy napon fenekestül felfordul, amikor új irodalomtanár érkezik. Mr. Keating (Robin Williams) magolás helyett az irodalom megértésére, átérzésére és alkotására fekteti a hangsúlyt. A fiúk pedig rövidesen azon kapják magukat, hogy az irodalomról alkotott képük tágulásával a saját egyéniségük is egyre nyitottabbá, rugalmasabbá válik.
Peter Weir filmdrámája egyedülállóan ragadja meg a költészet, a leírt szó esszenciáját, amely képes kapukat nyitni bármely begyöpösödött elmében. Robin Williams mesteri játékát látva a néző maga is úgy érezheti, hogy élete legjobb tanára hívja közös elmélkedésre, ám az élet soha nem fekete-fehér, bizonyos hatalmaknak pedig nem áll érdekében, hogy az emberek érdemi tudáshoz jussanak. A fordulatos cselekmény éppen ezért nincs híján tragédiának, ám felemelő befejezésével egyedülállóan szólal fel napjaink tudatos elbutulása ellen. Egy csodálatos film, amely szobrot állít mindannak, amit az irodalom jelenthet, ha nem kényszerzubbonyként aggatják a fiatal elmére, hanem gondolati svédasztalként tálalják fel neki.
Charlie Kaufman szintén film és irodalom kereszttüzében találta magát, amikor megpróbálta adaptálni Susan Orlean Az orchideatolvaj című tényirodalmi művét, mely az írónő és egy Laroche nevű növénykereskedő kutatását örökíti meg egy ritka orchideafaj után. A mű azonban sokkal inkább egy életérzés leírása, mintsem hagyományosan feldolgozható történet, így Kaufman végül egészen különleges megközelítést választott. Ennek végeredménye az Adaptáció című 2002-es film.
A főszerepben a szorongó, introvertált forgatókönyvíró, Charlie Kaufman (Nicolas Cage) áll, aki elhatározta, hogy Susan Orlean (Meryl Streep) művéből elkészíti a világ első virágokról szóló filmjét, mindenfajta hollywoodi sablont, erőszakot, szexet és hatásvadász tanulságot mellőzve. Rövidesen azonban fény derül egy sötét titokra Orleant és műve főszereplőjét, Laroche-t (Chris Cooper) illetően, Kaufman pedig egy semmiből jött élet-halál harc közepén találja magát.
Az Adaptáció a valaha készült egyik legironikusabb fi lm, amely kristálytiszta képet fest az adaptációs folyamat eredendően önmarcangoló természetéről, ám sokkal több is ennél. Az író szándékosan felhasznál minden létező hollywoodi klisét, hogy egy abszurditásában is szórakoztató kalandban foglalhassa össze, mitől film a film, és mitől könyv a könyv. A valódi Orlean is megjegyezte, hogy bár először nehezen sikerült befogadnia Kaufman szarkasztikus alternatív valóságát, de ma már látja, hogy a maga nemében mennyire okosan idézi meg a könyv gondolatait a természet sokszínűségéről és a szenvedélyről.
Már a cím is kétértelmű, hiszen a megfilmesítés folyamata mellett a növények alkalmazkodási készségeire is utal, ami Laroche irántuk való csodálatának az alapja. Keresve sem találnánk ennél szellemesebb és alázatosabb főhajtást az irodalom előtt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
