Világos, tiszta gondolatai ellenére a francia professzor, Jean-Louis Harouel könyve nem könnyű olvasmány. Olyan kérdéseket vet föl, amelyeket napjainkban nem lehet megkerülni, sőt mi több, radikális állásfoglalást kívánnak. Mert lehet-e nem állást foglalni a migráció kérdésében, amikor Európán kívüli tömegek árasztják el a kontinenst? Az emberi jog mit „lép” az iszlámmal szemben? Hol a helyünk ebben a jobb és bal pólusokra szakadt Európában? Van-e még nemzet, nemzeti identitás?
Habár ezen kérdések mindegyike egy-egy külön kötetet is megérdemelne, az emberi jogok – akárcsak egy vízbe dobott kő, amely széles koncentrikus köröket rajzol – áll az öt nagyobb fejezetre tagolt kötet fókuszában. Harouel alapállítása paradoxonnak tűnik: az emberi jog, mint amely az ember védelmét hivatott szolgálni, napjainkban az ember ellen fordult. „Az egyéni jogok, amelyeket annak idején az állampolgárok védelméért vezettek be az uralkodói hatalom önkényével szemben, mára azt a népet veszélyeztetik, amelynek területére – civilizációk közötti háborús légkörben – idegenek özönlenek” ‒ akár a kötet fő gondolatának is felfogható a bevezetőben megfogalmazott állítás.
Ez az alapgondolat – ti. hogy az európaiak túlhajtott diszkriminációjából hajt busás hasznot az iszlám ‒ mindjárt a kötet első fejezetében bizonyításra kerül. Ennek érdekében az iszlám lényegi jegyeit veszi sorra a szerző, nem hallgatva el azt sem, hogy iszlám és iszlamizmus közt nincs éles határ. Az erőszak, a dzsihád a „szent háború” valójában a Koránban mint az iszlám alapszövegében is megtalálható. A Korán olvasatára, szó szerinti idézésére (amely képi jellege miatt amúgy is problematikus) nem alapozható az erőszakmentesség, mivel a dzsihád-erőszak ellenében is fel lehet hozni egy ugyanolyan érvényű olvasatot. Habár árnyalja a kérdést, hogy az iszlámnak vannak békés hívei, akik elítélik a vérontást, mint ahogyan Franciaországban az iszlám egy csoportja kinyilvánította hűségét és lojalitását a francia állammal szemben. A könyvben ugyan nincs kiemelve, de nagyon fontos gondolatnak érzem Marie-Therese Urvoy, a bordeaux-i egyetem iszlámszakértőjének megállapítását, amely szerint az iszlám szent könyvének, a Koránnak távolságtartó, kritikus olvasata hozhatna fordulatot. Annak belátása, hogy a Korán ihletett könyv, és nem az égből alászálló tollbamondás. Ehhez viszont a képzettség, az iskolázottság, a gondolkodás tanulása lenne elengedhetetlen – tehetjük hozzá. Ami – folytathatjuk – megint csak problematikus. A könyv a későbbiek során arra is rávilágít, hogy épp a gondolkodás és a véleménynyilvánítás szabadsága okoz gondot még a legliberálisabbnak tűnő muszlimoknál is.
Nagyon fontos gondolata a fejezetnek, hogy eltérően a nyugati gondolkodástól, amelyben a vallás és az állam, politika világosan szétválik, az iszlámban a politika, a jog, a vallás és az erkölcsök összezáró egységet képeznek. Az iszlám civilizatorikus igényű, nemzetfogalma eltér európai nemzetértelmezéstől. Muszlim nemzethez (umma) tartozni annyit jelent, hogy azonosulni az iszlám civilizációval. Ehhez képest a helyi származás másodlagos.
Ugyanez a fejezet értelmezésbeli különbségre is rávilágít a nyugati és az iszlám gondolkodás között. Mert amikor az európai ember vallást mond, az mást jelent, mint amikor egy muszlim mondja ugyanezt. Egyrészt, ahogy már említettük, a vallás náluk nem válik szét a politikától. Másrészt már maga a vallás szó (din) sem egészen vallást, hanem törvényt jelent. És ha már törvényről van szó, a törvénykezésről sem árt tudni, hogy a saría hatáskörén belül az államnak sincs létjogosultsága.
A könyv második fejezetének lényegét már maga a cím is összefoglalja: Az emberi jogok profán vallása. Gnózis és millenarizmus – nemcsak a fejezet, de talán a teljes kötet legizgalmasabb gondolatfutamai. Mind a gnózis, mind a millenarizmus mint a kereszténység eltorzításai, a földi paradicsom és persze az emberiség erőszakos boldogításának eszméjével vonul végig a történelmen. Így lehetnek a kommunizmusnak is eszmei előfutárai. A totalitárius rendszerek napjának leáldozásával azonban nem szűntek meg – állítja a Harouel – mivel az emberi jogok világi vallásában folytatódnak.
(Engedtessék meg egy személyes megjegyzés: e sorok írójának az (is) volt revelatív erejű e könyvben, hogy rámutatott az eszmék nyitott, és az élethez hasonlóan romlékony jellegére.)
A fejezet gondolatmenete szerint tehát az emberi jog a nietzschei, Isten meghalt jóslat bekövetkezte után egyfajta profán vallásként lépett elő. A 19. hegeliánus fejlődéselvű filozófiáktól Marxon és a szocialista-kommunista tanokon keresztül vezet az út az emberi jogok kötelező érvényű doktrínájáig. Kényes kérdés ez, mert az emberi jogok valójában utolsó mentsvárnak tűnik a ma emberének, de ahogy már a nagy vallások esetén a történelem folyamán megesett (lásd térítések, vallásháborúk) monopolhelyzetben kirekesztő, diszkriminatív logikája került előtérbe. Aki nincs velünk, az ellenünk van elve alapján.
A szerző memizmusnak nevezi azt az ideológiát, amely „tagadja az emberek közti különbséget, és ellensége azoknak, akik őrzik önazonosságukat, identitásukat”. Ha filozófiai disputa lenne ez a könyv, pedáns eszmefuttatásokat lehetne tenni többek között arról, hogy az egyenlőség nem jelent felcserélhetőséget. Arról, hogy a találkozás csakis a másikkal mint valóban másikkal lehetséges. A különbség és azonosság jelentéseiről. Viszont Hourel könyve társadalmi látlelet kíván lenni a számbavett tényeket érvekkel alátámasztva. Olyan fontos kérdésekre hívja fel a figyelmet, mint a nemzeti öngyűlölet – amely súlyos értékelési válságot, bizonytalanságot takarhat.
A következő, Az emberjogi vallás és a jog megerőszakolása című fejezet az emberi jogok történelmi „pályafutásán” keresztül magának a jog kifejezésnek az értelmezési változásait is bemutatja. Kiemeli, miszerint a személy választására bízott erkölcsi parancsolat szankcionálható jogi normává züllesztése a 20. század második felében történt meg, az 1950-ben kiadott Európai jogok európai egyezményével. A kormányok visszaélése ellenében garanciát szavatoló jogok helyébe a diszkrimináció tiltása lépett. A gondolatmenet itt túl is lép az emberi jogok történetének leírásának, általában véve is tanulságos, hogy mivé lesz a jog, ha a törvény zsarnoki uralma alá kerül. (Itt fontos lehet a jog és kötelesség jelentése közti különbségre figyelnünk. Ha azt mondom: jogom van a megbecsüléshez, nem jelenthetek fel mindenkit ezen jog megsértése nevében, aki nem mutat megbecsülést irántam. Arról nem is beszélve, hogy a diszkrimináció kifejezés mára egyfajta varázsszóvá vált, amelynek jelentése a végtelenbe tágul.)
Az emberi jogok napjainkban dívó értelmezése jelent táptalajt a gyarmatosító bevándorlás számára – mint ahogy a következő fejezetben olvashatjuk. A gazdasági szükségszerűséget mint komolynak tűnő érvet a bevándorlás mellett a bérek mesterségesen alacsonyan tartásának gyakorlatával helyezi szembe. A vendégmunka – itt Kelet-Közép-Európában tudjuk jól – a társadalmi szakadékoknak kedvez, arról nem is beszélve, hogy az olcsó munkaerő vándorlása családok szétszakítását eredményezi. Nemcsak a fejezet, hanem alighanem a kötetnek is a legradikálisabb része, amikor a Franciaországba történő tömeges bevándorlást pusztán az anyagi jólét kecsegtető távlatában határozza meg. A bevándorlást akárcsak humanitárius okból pártoló olvasók bizonyára felszisszennek most – és valóban, nem mondhatunk többet, mint hogy nehéz kérdések ezek. Viszont Harouel könyvének érve elgondolkodtató: csakis egyének integrálhatóak egy nemzetbe, tömegek már nem. Az Európán kívüli népek áradata Franciaország lassú öngyilkosságához vezet – állítja.
Mi lehet hát a megoldás? – teheti fel a kérdést a kedves olvasó. A kötet inkább már valamiféle kiáltványhoz hasonló záró fejezete csak azt erősíti meg, amit már a könyv egészében taglalt. Hogy megmaradhassunk, álljunk ellent az emberi jogok vallásának! – a cím már mindent elmond, és a következőkben már csak mintegy imperativusként sorjáznak a migrációs áradat korlátozását lehetővé tevő tényezők. A kemény szavak után mégis reményt és vigaszt ad a svájci modell mint az iszlám beengedése során egyfajta irányadó minta: az iszlám ugyan jelenthet szabad vallásgyakorlatot, de nem lehet reklám. Megfontolandó, hogy a jelképek vizuális túltengése valóban hatalommá válhat, amikor is kontroll híján megfordulhat a viszony: az európai keresztény értékek kerülhetnek elnyomás alá.
Jean-Louis Harouel: Emberi jogok a nép ellen, ford. S. Király Béla, Századvég Kiadó, Budapest, 2020.
