Az emlékezet véges és sokszor csalóka. Ezért jó, ha egy adott korról az abban az időben megjelent írásokat újra elolvashatjuk. Főképp, ha csak néhány évtized választ el bennünket attól az időszaktól. A Bálint Sándor most megjelent kötetébe beválogatott írásoknak – cikkeknek, vezércikkeknek, karcolatoknak, elemzéseknek – a döntő többsége a nyolcvanas, kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején keletkezett. Ám megtaláljuk a kiadványban az 1977-es erdélyi útijegyzeteit, valamint egy 2019-ben publikált írás is helyet kapott a válogatásban, amely a második világháború utáni népszámlálások adatainak tükrében veszi górcső alá a vajdasági magyarság létszámának csökkenését.
A szerző 1974-ben került a lap újvidéki szerkesztőségébe újságíróként, 1982 és 1992 között a Kilátó mellékletet szerkesztette, majd az év májusától 2000 júniusáig a Magyar Szó igazgatója, fő- és felelős szerkesztője volt. Ezt követően a tartományi művelődési és tájékoztatási titkárság segédtitkári, titkárhelyettesi tisztségét töltötte be.
Bálint Sándor mindig naprakészen, kellő határozottsággal reagált a visszás, káros jelenségekre. Kiállt olyan készülő jogszabályok ellen, amelyek a kisebbségek szerzett jogait csorbították. A miloševići éra kezdetén, 1991-ben például az oktatásról és nevelésről szóló új köztársasági törvénytervezet káros voltára, az esélyegyenlőtlenségre hívta fel igen élesen a figyelmet, megalapozott érvekkel támasztotta alá, hogy milyen végzetes következménnyel jár, ha legalább 15 fős létszámhoz kötik a kisebbségi osztályok megnyitásának engedélyezését. A szerző számos írásában hívja fel a figyelmet fogyatkozásunkra, Lélekharang című, 1992-ben megjelent vezércikkéből idézünk: „1945-től 1991-ig annyival csökkent a létszámunk, mintha évente egy nagyobb falut veszítettünk volna el. A meg nem született gyermekekért, az elvándoroltakért és értünk, ittmaradottakért is szól az esti lélekharang, mert azzal, hogy romlik a vajdasági magyarság népesedési statisztikája, romlik a pozíciója is a világban. Kevés gyerek születik. A kommunista családmodellnek megfelelően nálunk is az egy-két gyermekes család számított példaértékűnek (ehhez méretezték a szűk lakásokat is).”
Kiemelt figyelmet érdemel a kötetben a 2019-ben keletkezett, Rekviem a meg nem született gyermekekért című, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett létszámfogyatkozásunkkal foglalkozó átfogó elemzés.
A kötet a korabeli írásokkal emlékezetünkbe idézi, amikor a kilencvenes években a miloševići hatalom mesterkedésének nyomán a Magyar Szó a tönk szélére került, élet-halál küzdelmét vívta a fennmaradásért.
Mindannak, ami a kilencvenes években bekövetkezett e térségben, már évekkel korábban voltak előjelei, ezekről a jugoszláv kulturális térben tapasztalt széthúzásokról, csatározásokról is olvashatunk a válogatásban.
Bálint Sándornak mindig szívügye volt az irodalom, évről évre közölte benyomásait a magyarországi Ünnepi Könyvhéttel, a vajdasági magyar kiadványok fogadtatásával kapcsolatban. Azok, akik egykoron az Újvidéki Színházban látták Harag György (1925–1985) rendezésében a Három nővért és a Cseresznyéskertet, bizonyára fokozott érdeklődéssel olvassák az európai hírű és rangú rendezővel 1981-ben marosvásárhelyi otthonában készült interjút. A kötet értékes fejezete az a válogatás, amely a Bácska, Bánát, Szerémség régmúltjával foglalkozó írásokat gyűjti egybe.
Végezetül a Hazahívó harangok című írásból idéznék fél mondatot: „…esténként anyánk, apánk, nagyapánk Jókait olvasott, hogy tudjuk, kik s mik vagyunk, kiért, miért kell szoronganunk, s mire lehetünk büszkék.” Mert kétség nem fér hozzá, önbecsülésről, vállalásról, az egyén és a közösség kölcsönös felelősségéről is szól ez a könyv.
Bálint Sándor: Lélekharang. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
