2023. szeptember 24., 09:17
A prózakötet címében szereplő senki földje mindössze néhány négyzetméternyi terület: „a Tisza melletti töltés aljában egy nyári út fut, mely egyszer csak ok nélkül megtörik, majd öt vagy hat méter után szelíden visszakanyarodik, hogy zavartalanul haladjon tovább, mintha mi sem történt volna”. A kanyar haszontalansága, hiábavalósága egész gondolatsort indít el az íróban, s amikor húsz év múlva előveszi az ott készült fotográfiákat, és meglátja a kitérő értelmét, konstatálja, hogy a ma embere gyakran nem veszi észre a nyilvánvalót. És legalább gondolati síkon a senki földje egy jövendő fényképen akár a senkim földjévé is válhat.
Valóságos és fiktív elemek találkoznak a kötetben szereplő művekben, a transzcendensnek is fontos szerepet juttatva. S habár ezek a történetek, esszék nem homogének, mégis felfűzhetők egy szálra: azt az életérzést fejezik ki, amely Verebes Ernő sajátja – emlékei, élethelyzeteiből eredő tapasztalatai, írói fantáziája okán –, de amely sok tekintetben rokon az olvasóéval. Tűnődései, dilemmái, a bizonyosságok, amelyeket megoszt velünk, szintén ismerősek saját életünkből, gondolatvilágunkból. Hisz az olvasót is izgatják a metafizika, a létfilozófia alapkérdései. Az idő problematikája megjelenik például a Majomsziget című prózában, a ma emberének azon balga illúziójában, naiv reményében, hogy lehetséges a visszafiatalodás, az idő visszafordítása. S izgalmas az íróval együtt/párhuzamosan azon tűnődni, mi az, amit magunkénak mondhatunk, amit birtokolunk, hogyan is tekintünk ilyen értelemben önmagunkra, hogyan is viszonyulunk a személyes névmásunkhoz.
Az Énvesztők temploma egy mai nagyhét története, amelyet egy döntés indít el, hogy a szélmalomból imaház legyen. Ám a jelen idős történet, a személyes sorsok, érzések mozaikkockái által kibontott eseménysor nem úgy zárul, ahogyan számít rá az olvasó. Vagy éppenséggel nagyon is úgy fejeződik be, ahogyan sejtéseink szerint zárulhat.
A Másik szoba főhőse, a kisfiú karácsony előestéjén a kulcslyukon leselkedik át a másik szobába, ahol az a várandós nő pihen, aki a házuk előtt lett rosszul. Magával a Titokkal szembesül, hisz sürgető kérdésére, mikor megy már el az asszony, édesanyja azt válaszolja: „Remélem, soha, vagy talán majd akkor, amikor a ti gyereketek is nagy lesz, és te nem tudod már őt jobban szeretni.”
Verebes György festményei illusztrálják a kötetet, s az egyik műben egy fiktív kiállításmegnyitó is megjelenik, amelyben a szerző játékos ötlete nyomán a festmények eltűnnek a falakban, ahogyan a kötetben szereplő képeinek időtlenséget hordozó emberarcai is igyekeznek elrejteni érzéseiket, gondolataikat a kíváncsi, fürkész tekintetek elől.
Érdemes többször is megszemlélni ezeket az arcokat, hogy legalább közelebb jussunk a Titokhoz, mint ahogyan Verebes Ernő írásait is érdemes időről időre elővenni, és belemerülni egyikbe-másikba, valahogy úgy, ahogyan Weöres Sándor vagy Márai Sándor füves könyvébe. Minden újraolvasás alkalmával felfedezünk a Senkim földjében egy új, eleddig rejtett részletet, gondolatot, tűnődnivalót.
Verebes Ernő: Senkim földje. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2023
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
