2021. április 10., 07:35
Játék a líra, és játék az epika is, de a szerző számára általában halálosan komoly játék. Amit nem tud (s talán nem is szabad tudjon) az olvasó, hogy minden sor mögött több száz leírt, de a megsemmisülésnek dobott sor rejtőzik, és jobb esetben legalább ennyi olvasata van a könyveknek. A saját hang megtalálása és az azon való megszólalás az, ami általában eldönti: lesz-e író az illetőből vagy sem. Mert írni könnyű, de saját hangon megszólalni pokolian nehéz.
Varga Melinda hatodik verseskötete egy olyasfajta révbe érkezés, amilyen nem igazán jellemzi a magyar irodalmat. A kezdeti buja, erotikus töltetű kötetek után (melyekben ott lappangott ennek a kötetnek az ígérete is) a költő teljesen váratlanul lantot váltott. Erős gondolatiság veszi át az erotika helyét, utóbbi az érintés vágyává szelídül: „az ölelés kikapcsolható, / a bánat lehalkítható. / a fény torzóban marad. / a szembogarak mögé / kövek költöznek” (Kövek). Pilinszky Jánoséhoz hasonló erős képek belecsomagolva a mai világba, borzongást előidéző mélység, melyet csak az tud átnyújtani olvasójának, aki megjárta ezt a fajta magányos, már-már borzalmas, mégis kápráztatóan szép mélységet.
A két ciklusba válogatott versek ugyancsak eltérnek egymástól. Míg az elsőt (Madárnyelv) a fokozott líraiság, gondolatiság, elmélkedés, a szűkszavúság, a szeretet keresése és annak olykori megtalálása jellemzi, a második részben (Evilági színház) már csaknem harcias a költő, legyen e harciasság olykor mélabús, szorongással teli, sőt gunyoros: „A kézzel varrt jelen vászna túlságosan / szorít, nem elég divatos, néhol látszik a vastag cérna nyoma. / Helyette rendelünk a világhálóról / műanyag macskaruhát trendi maszkkal, / porondra állunk, retusálunk kicsit, / majd elkészül a mai szelfi , / úgy tűnik, belakható ez az illúzió” (Szelfi magány).
E sorok írója számára éppenséggel a cikluscímadó vers a kötet legfontosabbika, egyebek közt azért, mert benne van az egész kötet hangulata: „Poharak mellett berzenkedik a tudat. / Ebben a földi színházban már tudom, / melyik maszkot és mikor kell / arcom elé tennem, ne legyek sebezhető, / de önmagam templomában meztelennek, / csupasz vállú, horgas hátú elesettnek / kell lennem, és ez nem könnyű.” E műben tetten érhető Kolozsvár, a Kolozsvár elől való rejtőzés, a halál elől való rejtőzés, az egykori mester, François Bréda jelenléte után való sóvárgás (kinek halála gyászos sort nyitott meg: Egyed Péter, Bogdán László, Szőcs Géza, Farkas Árpád; túl hosszú és túl félelmetes, fájdalmas e sor), az egzisztencia riasztó magánya, a szerepvállalás és a sokszor fájdalmasan groteszk szerepharc: „Próbálkozás a lét, / főpróba suta színészekkel, / égiek színházába be nem kerülhet, / próbálkozás, csalóka bóvli minden, / tünékeny, mint ez az illuzórikus hajnal.”
Míg az előző köteteknek a polgárpukkasztás volt az egyik jellemzőjük, most mesteri módon jelenik meg az elmélkedés. A szerző egy-egy pillanatban reneszánsz képeket talál, máskor a Férfiban szárnyat, tengert, verset. Sok képe forog az eső, a tenger, a víz körül; ha elfogadjuk Jung azon feltételezését, hogy a víz a tudatalatti megjelenítője, ez sok mindenre magyarázatot ad. Ugyanakkor feltevődik a nyugtalanító kérdés: szabad valakinek ennyire lemeztelenítenie magát az olvasó előtt, vagy ez is csak szerepjáték? Ha szerepjáték, szabad ennyire bevállalni? Hiszen az átveheti az uralmat a valóság felett. Ezt a kérdést azonban feledtetik a mesteri sorok: „esik, / opálos fényben nyújtóznak a fák, / a víz kibérli ezt a hosszú sétát” (reneszánsz szerelmesek). Nagy érdeme a kötetnek, hogy sok versben önmagát fedezi fel az olvasó, ami – valljuk be – az irodalom egyik legfontosabb szerepe az életben; az alkotó olykor leveszi a terhet a mindennapokról, és magára vállalja azt.
Nem maradt más hátra, mint szerkesztőségünk nevében gratulálni a szerzőnek, aki eddigi munkásságáért idén megkapta a József Attila-díjat.
Varga Melinda: A Pacsirta és a Sas utca sarkán. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
