2022. május 25., 08:30
A csíkszeredai költő legújabb verseskötetében az apa és fia, szélesebb körben a közeli rokonság viszonyát tárgyalja, mutatja be. Nem is akárhogyan: a kötet ugyan prózaversekből áll, ám Borsodinak sikerül olyképpen használnia a műfajt, hogy abból már-már olyan regény születik, amely egy egész világot mutat be.
Íme, hogyan jelenik meg pár sorban három generáció: „Édesapám a családban az első, aki nem borbély. Édesapám az első értelmiségi, akinek nagyanyám szerint a munkája nem munka. Édesapám az anyja fia, testvérei testvére és az apjuk, családfenntartó, szigorú tanár, igényes, ahogy ő mondja, akit a diákjai félve tisztelnek, és aki egy napon szerelmes lesz egy diáklányba. A diáklány későbbi édesanyám, a kezdet és a vég, rajta keresztül vezet az út édesapámhoz” (Meddig?).
A több ciklusból álló kötet origópontja az apa, illetve a fiú hozzá fűződő viszonya. Az Esti programban latin közmondások vázolják fel e viszonyt: „– Navigare… / – Errare… / – Homo homini… / – Habent sua… / – Memento… / – Tempus omnium… / – Soli Deo… / … én kezdem, ő folytatja, ő kezdi, én folytatom… ma este édesapámmal latin közmondásokból vizsgáztatjuk egymást.”
Négy erőpontja van a kötetnek. Az egyik az iskola, a másik az Isten, a hit, a harmadik Trianon, a negyedik az emberség, ezek az apa gondolkodásának sarokkövei. Mindenhol ott rejtőznek, valahogy mindent ezek, ők alkotnak. Akkor is, amikor a kommunizmusban a különféle vallatásokon véresre verik: „A cipőfűzőket, az írószereket, a nyakláncot visszaadták, de a naplóimat soha. Elvették fiatalságom szavait, mondatait, ellenőrzés alá vonták az emlékeimet, vágyaimat. / Keményre faragták bennem az Istent” (Ököllel arcomba). Nem csupán a kommunizmus alatt érik atrocitások, az azt követő változásokban a kisebbségi lét elviselése is nehezíti életét, „faragják benne az Istent”.
Ilyen és hasonló sorok olvastán döbbenek rá, miért a prózaverset választotta a szerző a kifejezéshez. Mert – erősek. Távol álljon tőlem, hogy a klasszikus stb. verssorok értékét megkérdőjelezzem, ám azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a prózaversek sorai úgy tudnak épülni, akár egy várnak a falai. Borsodi narrációja rendkívül átgondolt, már-már nyomasztó lenne, ha nem bukkanna fel mindegyre tulajdon apjának a derűje. Mert e nehéz sorsban a kötet főszereplője valójában derűs, töretlen hite bámulatra méltó, ráadásul végtelenül emberi. Miként az elmúlása is.
A kötet címadó, utolsó ciklusa, az Estére megöregszel kétségkívül az egyik legerősebb rész, magába sűríti az apa és fia viszonyát, a család fogalmának esszenciáját. Olykor naplószerű (és ezzel az idő pergését érzékelteti), máskor töredékes (miként töredékes minden emlék a halál árnyékában). Megrázó: József Attila szavaival élve „nem emel fel”. Az utolsó vers, Seholország utolsó soraiban azonban valami visszatér, még ha az nem is kifejezetten a remény: „Csak egyvalaki jár fenn, arca, tekintete jóságos, mint egy öregemberé, szelíd, mint egy kisgyereké, de nem szól. Némán körbemegy, mértékkel tölt, újra tölt. Azt mondják, ő a Házigazda. Azt mondják, ő.” Így egyesül az Atya és Fiú, megalkotván az Istent.
Borsodi L. László ugyancsak erős, emlékezetes kötete mindenképpen megérdemli, hogy elinduljon a klasszicizálódás útján. Az Estére megöregszel megrázó bizonyítéka a sajátosan szép és erős erdélyi költészetnek, melynek legjobb darabjai bárhol megállnák a helyüket.
Borsodi L. László: Estére megöregszel. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
