A Meteor időszaki hetilap (jelentsen ez bármit) 1936. december 1-jei számában kikel a bődületes tartalmú ponyvaregény ellen
Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.
Hogy anyám miként fedezte föl Bözsike nénit, akinek faltól falig érő könyvtára volt abból a ponyvából, melyet a két világháború között jelentettek meg, fogalmam nincs. Arról még kevésbé, miként sikerült a néninek a könyveket megmentenie a világháborúban és a kommunizmusban. Arra emlékszem, anyám kíséretében heti három alkalommal megjelentünk egy zöld ételhordó edénnyel a néni kapujában, s kértük a könyvjussunkat. Adta az öregasszony szívesen – nekünk. Mert szó mi szó, olyan rossz természete volt, hogy a madarak sem mertek átrepülni a háza felett. Arról sem tudok, miként sikerült anyumnak megszelídítenie a végtelenül arrogáns és szigorú nénit. Csak arra emlékszem, velünk úgy viselkedett, mint akinek vajból van a szíve, na meg a könyvtárára. Nappalija összes falát könyvek borították. Ennek látványa talán nála ragadott meg annyira, hogy harminc év múlva az egykori párom felcsattant, „mi könyvtárban lakunk?”, a lehető legtermészetesebben válaszoltam: én igen (nem is tartott sokáig a kapcsolat).
Az olvasás is valahol Bözske nénivel kezdődött. Elsős koromban addig nyaggattam a házimunkával kínlódó anyámat, hogy olvasson föl nekem, amíg a kezembe nyomta a néni egyik féltve őrzött könyvét. „Tessék fiam, tudsz te már olvasni”, mondta. Igaza volt, tudtam. A betűk még azon a napon, valamikor 1984 telén egy olyan világot bontottak ki előttem, melynek bűvöletéből soha nem ocsúdtam föl. Nem is akarok.
Ponyvával kezdtem, mesével folytattam. Megmosolyogtató útvonal a könyvek világához. Néhány év múlva ismét a ponyváknál kötöttem ki, mert fölfedeztem Bözsike néni folytatásos regényeit, azok közül is a Veronika, a fegyencbáró asszonya (1936) opust, Alfred Chambre tollából. Hat kötetbe kötött tömény ponyva, ellátva a legképtelenebb történésekkel. Például morfiumfüggőséggel, mirigycserével ember és gorilla között, különféle orgiákkal, szerelemmel, a mindenható szerelemmel. Falun, nagyszüleimnél a szénásban olvastam el, nem is értették, miért nem szaladgálok fel-alá az udvaron, mint minden valamirevaló gyermek. Akkora hatást gyakorolt rám a mű, hogy hetekig rémálmaim voltak, olykor könyörögtem szüleimnek, hadd aludjak velük (azóta tudom, könyörögni szabad).
Múltak az évek, Bözsike néni az örök ponyvák világába költözött, én is inkább a klasszikusokat nyüstöltem, költőnek, helyesebben szólva messiásnak készültem. Aki ír, az általában közölni is szeretne, így kereszteződött az utam Bogdán Lászlóéval, aki finoman lebeszélt a költészetről („csak magadat ismétled, azt is rosszul, ilyen rímeket, hogy világ, virág…”). Ez a lebeszélés a lakásán történt, ahol a mennyezeten csak azért nem volt könyv, mert tiltja a gravitáció törvénye. Laci elképesztő tudását támasztja alá az is, hogy tudott a fegyencbárós ponyvákról, egyik regényében beszélt is róluk. Olyan érzésem volt, mintha gyerekkoromba röpültem volna vissza.
A fegyencbárós művek még egyszer kerültek kézzelfogható közelségbe. Valaki megvásárlásra kínálta, olyan drágán, hogy lehetetlen volt kifizetnem. Azóta sem tudtam beszerezni e nemes ponyvákat, melyeket még a mindenható internet is alig ismer. Ha valaki tud róluk, szívesen meghívom egy tányér levesre. Anyum örömmel megfőzné, zöld tányérban tálalná...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
