Hogya György tavaly megjelent ötödik kötetét, a Daszvant árnyát kezembe véve kíváncsiság és izgatott várakozás fogott el. Be kell vallanom, hogy írói munkásságához ez idáig nem volt szerencsém. A Daszvant árnya egyfajta első találkozás volt számomra egy kíméletlen, olykor-olykor koncentrált figyelmet igénylő, mégis megrendítő írói világgal.
Elöljáróban fontos mindennemű kertelés nélkül leszögezni, hogy a kötetbe rendezett írások nem adják könnyen magukat. Ennek a szerző is teljes mértékben tudatában van, már csak a következő – kötetéből származó – gondolatból kiindulva is: egyetlen rezgés sem tud másra reagálni, mint saját magára(…), csak azt tudom befogadni, ami bennem van! Ebből a szempontból kijelenthető, hogy a kötet csúcspontjain sikerült egy hullámhosszra kerülnöm a szerzővel. Ezek azok az élmények, amikor az olvasó megtorpan – csettint egyet, elgondolkozik, megrendül. A Daszvant árnya bővelkedik ilyen pillanatokban, de ezek előcsalogatása kitartást és koncentrációt igényel.
Ahogy a címlapon is olvasható, a kötetben elbeszélések és novellák kaptak helyet. Az egészen rövidke gondolattöredéket felvillantó novelláktól a hosszabb elbeszélésekig terjed a skála. Ami a témaválasztást illeti, többszörösen tárul elénk például az egyedi nézőpontból az írói sors dilemmái, szociális krízishelyzetek, a hit és a vallás kérdései, illetve a kisebbségi lét neuralgikus pontjai is markánsan felsejlenek – olykor lélekmelengetően lelkesítve az olvasót, máskor kilátástalanságba taszítva. A kötet hatásmechanizmusa elsőre csalóka, minél mélyebbre érünk Hogya György írói világába, annál érdekesebbé és intenzívebbé válik, annál nagyobb hatást gyakorol. Ez az említett szerkesztési elv természetesen csak akkor érvényesül, ha lineárisan, az elején elkezdve, a végén befejezve olvasunk. Igaz, az írások egymástól függetlenek, tehát véletlenszerűen is lehet szemezgetni közülük, de azt hiszem, nem ok nélkül rendezte őket olyan sorrendbe a szerző, amilyenbe.
Néhány gondolat még arról, miért is nehéz olvasmány a Daszvant árnya. Induljunk ki a következő – ismét a kötetből származó – megállapításból: aki az írással szemben a minőségen túl egyéb elvárásokat fogalmaz meg, különösen a cselekmény egységét várja, fogalma sincs a gondolat villanásainak gyönyörűségéről. Nem csupán a cselekmény egységét kell elfelednünk sok esetben, hanem a tudatos háttérbe szorítását is. Még a számomra legkedvesebb, Kiegészítések az emlékezet apológiájához címet viselő elbeszélésben is egy bizarr és életidegen lélektani kísérlet szabdalja a hagyományos értelemben vett, párbeszédekkel fellazított cselekményt. Mindennek természetesen megvan az írói eszköztárból jól ismert kizökkentő, elidegenítő szerepe. Hogya György tudatosan veti ki az olvasót a történetből pont akkor, amikor már kíváncsivá vált. Ahelyett, hogy hagyná, hogy sodorjon a dramaturgiai szempontból rafináltan megkomponált cselekmény, megtorpanásra, gondolkodásra késztet – és gondolkodni mindig nehezebb, mint sodródni. Az esszészerűség és a cselekmény háttérbeszorítása a kötet további darabjaiban is megfigyelhető bizonyos mértékben, van olyan elbeszélés, melynek még a címében is szerepel, hogy egy elárvult esszét olvasunk.
A Daszvant árnya tág horizontot nyit térben és időben, nem véletlenül nyilatkozta a szerző is egy korábbi interjúban, hogy erre a kötetére a legbüszkébb. Ugyanakkor az is elmondható – hasson bár kettősségnek –, hogy nem markol túlzottan sokat, de azt kérlelhetetlenül ragadja meg.
A végére marad a kérdés: erodálja-e egy kötet értékét, ha a gondolkodás kerül előtérbe a cselekmény helyett? Nem feltétlenül, legalábbis nem szükségszerű. Tekintettel arra, hogy a szerző mondanivalója kiforrott, naprakész és mélyenszántó, esetünkben semmiképp. Nem egyszerű viszont eljutni hozzá, meg kell küzdeni érte, ahogy a gyöngyhalászok a mélybe merülnek az igazgyöngyökért. Megéri, mert a Daszvant árnyának van üzenete a XXI. századi ember számára, főként, ha felvidéki és magyar.
Hogya György: Daszvant árnya, 2019
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)
