„Igaz, ami igaz, nem lehet tudni, hogy mit mondanak majd erről a korról a jövő történészei. De azt hiszem, megismertem az utóbbi időben a világot annyira, hogy ezt mondhassam: azt fogják mondani, amit az éppen hatalmon levő vezetők diktálnak majd nekik” – írja grandiózus nagyregényében Voloncs Attila.
Bár a fiatalság nem érdem, és nem is mentség, mégsem hallgathatjuk el, hogy kevesen vannak, akik tizenöt évesen éppen a Tanácsköztársaságról kezdenek el regényt írni, hogy tizenhat évesen be is fejezzék, és a rengeteg intertextus, kaland és izgalom, valamint elképesztő történelmi tudás mellé olyan laza kézmozdulattal fessenek fel egy katartikus drámát, ahogy csak a legnagyobbak képesek rá.
Ha ez Voloncs Attila első regénye – márpedig ez –, akkor érdemes a prózaírók közmondásos érését szem előtt tartani, és nagyon figyelni, mi kerül ki a szerző keze alól a következő években, mert biztosak lehetünk benne, hogy ehhez a könyvhöz hasonlóan komoly, nagyszabású és professzionális vállalkozás lesz az is.
Ezeket a sorokat fülszöveg gyanánt, de valójában a laudálás szándékával és lelkesedésével több mint egy évvel ezelőtt vetettem papírra – és Voloncs Attila Virágok esztendeje című könyvének hátlapjára. Hogy változott-e azóta valami? Talán csak annyi, hogy megismertem Voloncs Attila szűkebb pátriáját, iskoláját, tanárainak egy részét, környezetét, amelyből ezt a könyvet lelkezte, és míg egyfelől sok minden érthetőbb lett – kitűnő magyartanár, hírneves és magas színvonalú iskola, irodalomértő és támogató közeg –, a titokhoz nem jutottam közelebb.
A titok pedig továbbra is az, hogy miként ír valaki ennyi idősen ilyen regényt. Pontosabban: hogyan tud megírni egy ilyen regényt? Mert az még csak-csak magyarázható, hogy valaki – perverz történelemrajongó lévén! – éppen a Tanácsköztársaság gyászos 133 napját kutatja; az is érthető, hogy egy fiatalember szívszorító szerelmi történetet ír, hiszen mikor, ha nem most?; és az is elfogadható, hogy ez a bizonyos fiatalember ilyen zsenge korban nem bugyuta és elcsépelt szerelmi költészettel, de még csak nem is a rövidségük miatt talán egyszerűbbnek tűnő novellák írásával próbálkozik – hanem regénnyel. Nagy-regénnyel. (Itt jegyzem meg, hogy azóta olvastam Voloncs Attila novelláit is: feszes, átgondolt, működő és kitűnő szövegek mind.) De amikor ez a három – a történelmi érdeklődés, a szerelmi prózászat és a nagyregény iránti, hetykén beteljesíthetőnek érzett igény összeadódik és nemcsak sikerrel jár, de egy katartikus könyvet is eredményez… nos, az mégiscsak a csodával határos, tisztelt hölgyeim és uraim!
És ezt a csodát nem sikerül, egyszerűen nem sikerül megértenem.
Könnyű volna elintézni a dolgot a „csodagyerek” terminus technicus-szal – de olcsó is, nem csupán könnyű. Persze az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk magát az ünnepeltet – de minden tiszteletem mellett… valószínűleg ő sem tudja; és nem is beszélhet, mert éppen elszenvedi ezt a laudációt. Muszáj tehát tovább találgatnunk – de addig is elárulom, miket kérdeznék tőle. Például:
És akkor ezt most így hogy, Attila?
Továbbá:
Mi lesz ebből, ifjú mester? Melyik történelmi kor következik? Vagy nem is történelmi korhoz kötődik majd? És miféle katarzist rejt majd az a történet? Van még olyan korszak, amelyik ugyanennyire érdekel? Amelyiknek ennyire utána tudsz olvasni? És ha van, melyik az? És mikor olvashatjuk? Min dolgozol most? Regény alá mész? Mi van a regény alatt? Egyszeri csoda volt? Hol lesz Voloncs Attila húsz év múlva? Megannyi kérdés.
De most marad a spekuláció és az érdemek felsorolása. A kötet szerkesztőjeként, bevallom, először értetlenkedve olvastam a könyv elején található, akkor még kissé papírízűnek ható történelmi és filozófiai eszmefuttatásokat. Csakhogy aztán egyszerre élni kezdtek a szereplők, és a történet kulminációs pontján, ott, igen ott, ahol a katarzisnak minden valamirevaló regényben jönnie kell, annak rendje és módja szerint jött a katarzis – de úgy, hogy a fal, a falba csapódó puskagolyó meg a hóhérkötél adta a másikat.
Voloncs Attila írásmódszerét, kooperációs hajlamát, szikár eltökéltségét, józan belátással fűszerezett kedves makacsságát, kompromisszumkészségét, minden újra nyitottságát, de nyakló nélkül minden (szerkesztői) javaslat el nem fogadását, önmagáért kiállását, pompás és visszafogott humorát, öntudatos szerénységét ismerve nem kérdéses, hogy nagy művek vannak eljövőben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. április 13-i számában.)
A költészet napja alkalmából 2019-ben a Magyar Írószövetség debütdíjakat adott át pályakezdő fiataloknak. Költészet kategóriában Nagy Lea Légörvény című kötete kapta az elismerést, a prózaírók közül pedig Pataki Tamás és Voloncs Attila vehette át a díjat.
